Lekció: Ézsaiás 11, 1-9.
Alapige: Ézsaiás 2, 1-4.
Kedves Testvéreim!
Az adventi időszaknak kettős várakozása van: l. a karácsonyra készülés, és 2. a Krisztus visszajövetelére készülés, hiszen maga az advent szó eljövetelt, a mi értelmezésünkben Krisztus második eljövetelét, vagyis visszajövetelét jelenti. Mi szüntelenül a Krisztus visszavárásában élünk, de ez egy meghatározatlan időpontban bekövetkező eseményre történő várakozás. A karácsonyra való várás viszont meghatározott időpontra való várakozás. A karácsony ugyan egyszeri eseménye a világtörténelemnek, ám mi évről-évre csupán emlékezünk az első karácsonyra, mivel az annyira döntő esemény volt. Tehát évről-évre nem születik Krisztus, mégis jó alkalom az első karácsony eseményéből évről-évre erőt meríteni. Azért is jó az évről-évre ünnepelt karácsony, mert az a meghatározott időponthoz kötött várakozás erőt ad a Krisztus visszavárásához. Ha beteljesedett az ószövetségi atyák karácsonyra tekintő várakozása és Krisztus megszületett, akkor be fog teljesedni a mi nagy váradalmunk is és Krisztus vissza fog jönni, ítélni és újjáteremteni.
Alapigénk az utolsó idők nagy várakozását adja elénk. Figyeljünk az utolsó időknek alapigénkben feltáruló jeleire.
Özönlenek a pogányok az Úr felemelt házához.
Ez alapigénk első nagy üzenete, azutolsó időkről adott első nagy jele.
Az Úr háza mindenek fölé emeltetik.
Amikor ez a prófécia, akkor semmi jele sem volt annak, hogy az Úr háza mindenek fölé emeltetnék. Izráel népe az akkori világtörténelem számottevő népeihez képest kicsi és jelentéktelen volt. A jeruzsálemi templom sem jeleskedhetett. Egy volt a számtalan ókori templom között, sőt voltak nála nagyobbak is és pompásabbak is Mégis hangzott az ígéret a próféta által. Izráel lelki és politikai vezetői hallották az ígéretet, nem csupán ezt, hanem a korábbi hasonlókat is, amik lényegileg azonos tartalmúak és félreértették azokat. Legfőképpen azon a ponton értették félre Isten ígéretét, hogy ők maguk emberi eszközökkel akarták felemelni az Úr házát a többi templom fölé. A világtörténelem központjává akartak válni, ám ezt politikai sakkhúzásokkal, ügyeskedésekkel, számításokkal akarták elérni, s ebbe mindig belebuktak. Legdicsőbb királyuk Salamon volt, akinek híre még Sába királynőjéhez is eljutott. De mi volt Sába királynőjének tekintélye, politikai súlya az akkori birodalmakhoz képest? Salamon híre is a mai Közép-keletnek nevezett földrajzi térségben volt ismert és birodalmat is azért tudott létesíteni – bár az sem volt valami nagy -, mert a környező nagy birodalmak akkor éppen gyengék voltak. Isten újra, meg újra lerombolta a nemzeti hiúságból emelet jeruzsálemi templomot, és szétzúzta az emberi nagyra törésből alapított birodalmat. Isten prófétákon, és amennyiben nem használt, akkor ítéletein keresztül törekedett arra, hogy leszoktassa választott népét ígéretei félreértéséről.
Isten végül egyszülött Fiát küldte el az első karácsonykor, hogy félreérthetetlenül hirdesse meg akaratát és építse meg az Úr új, szellemi templomát, s emelje azt mindenek fölé. A régi választott nép azonban lelki gőgjében, makacsságában megfeszítette Krisztust, mert nem volt hajlandó vállalni hamis váradalmaik teljesítését. Krisztus halála és feltámasztása viszont döntő fordulatot hozott. A kő, melyet az építők megvetettek, lett az Úr új házának, az egyháznak szegletfejévé, és felépült, és felemeltetett az Úr lelki háza mindenek fölé. Kis kezdetből minden akadály és üldöztetés ellenére világméretű „házzá” emeltetett.
Özönlenek a pogányok az Úr házába.
A régi Izráel hiába hívta a pogányokat megtérésre. Nemzeti propagandává silányult missziója, pedig azt az ígéretet kapta, hogy papok birodalma, szent nép lesz, amelynek az a feladata, hogy közvetítsen az igaz Isten és a népek között.
Krisztussal új világkorszak kezdődött, az utolsó világkorszak, vagy más néven az utolsó idők. Az utolsó idők tehát egy világkorszakot, az utolsót jelöli. Ez a világkorszak Krisztus születésével kezdődött és tart addig, amíg Krisztus dicsőségesen vissza nem jön, hogy a nagy ítélet után az újjáteremtett világban elkezdje boldogságot jelentő uralmát.
A Krisztus születésével megkezdődött utolsó világkorszakban már be is teljesedett Ézsaiás prófétajövendölésének első jele. A pogányok valóban megindultak az Úr mindenek fölé emeltetett házába, özönlenek az egyházba. Beszéljenek a számok: 2012-ben a Föld 7 milliárd lakójából 2,2 milliárd volt keresztyén. 2 000 ével Krisztus születése után nagy eredmény ez. Krisztus megváltó halála, feltámasztása és a Szentlélek kitöltetése idején csekély számú tanítvány kezdte hirdetni a megváltás jó hírét, egyházi szóhasználattal evangéliumát és két évezred alatt 2,2 milliárdra rúg a jelenleg Földünkön élő keresztyének száma. Valóban özönlenek a pogányok az Úr lelki házába.
Nekünk, magyaroknak az őseink sem tartoztak az ószövetségi fogalmak szerint a régi választott néphez, nem zsidók, hanem un. pogányok voltak. Az, hogy mi a származás szerinti pogányok az Úr házában vagyunk, az is bizonyítja, hogy az utolsó világkorszakban élünk, akik Krisztust várjuk vissza. Az Isten Szentlelkének csodálatos munkája mind ez. Ne legyünk persze elégedettek. Lehetne ez jobban is, ha előttünk járt keresztyén nemzedékek és mi magunk is nem akadályoznánk a Szentlélek munkáját. Sok a névleges keresztyén és az új pogány magyar népünk között is.
Feltehetjük a kérdést, hogy mi lett Izráelből? Az egyház véleménye szerint nem mondott le hiú váradalmairól. Még mindig félreérti Isten ígéreteit. Önmaga akarja önmagát népek fölé emelni. Egy 16 millió körüli lélekszámú nép, amelynek tekintélyes része nem is vallásos, kitartóan várja, hogy hozzá özönöljenek a pogányok, mert a majdan eljövendő Messiás, görög szóval Krisztus ezt a kiváltságot biztosítja nekik.
Az Úr útján akarnak járni a pogányok.
Ez az utolsó idők második jele és egyben alapigénk második nagy üzenete.
Azért özönlenek a pogányok az Úr házába, hogy megtanuljanak az Úr útján járni, más szóval, akarata szerint élni. Arra a kérdésre, hogy mi az Úr útja, Ézsaiás próféta a felolvasott igében így válaszol: „És csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” (4. vers) A békesség útja ez. Háborús feszültségben, a nagyhatalmak fegyverkezési versenyében, hadi készülődése közepette hangzott el ez a prófécia, beteljesedése viszonyt csak Krisztussal kezdődött el. Egyszersmind Krisztus a záloga, hogy beteljesedik ez a prófécia, mert napjainkban nem olyan a világhelyzet, ami arra mutatna, hogy már elérkezett a mennyei eredetű földi béke, amikor a fegyverekből békés eszközöket készítenek.
Krisztus békességet szerzett Isten és ember között.
Krisztus váltsághalálával lefizette értünk a váltságdíjat. Isten igazságának eleget tett, az ember bűnéért meghalt az Embernek Fia. Isten elfogadta a békítő áldozatot, feltámasztotta egyszülött Fiát. A békesség fejedelme nagyszerű lehetőséget ad az utolsó világkorszak emberi nemzedékeinek. Kibékülhetnek az Istennel még mielőtt Krisztus visszajövetelével kezdetét venné az utolsó ítélet. Vonzó üzenet ez. Azért volt a keresztyénségnek olyan átütő sikere, mert ezzel a nagy üzenettel lépett az emberiség elé. Az üdvösségre vágyó ember kibékülhet az Istennel Krisztus által. Atyánkká lett Isten a Krisztus áldozata után. Békülj ki az Istennel. Úgy tekint reád, mintha soha semmi bűnöd nem lett volna, mintha nem is lettél volna sohasem tékozló fiú s mindezt Krisztusért teszi. Ez az üzenet ma is átütő erejű. Özönleni kellene a pogányoknak az Úr házába, hogy a békesség útját tanulják, mert ez az út az üdvösség útja. Békülj meg az Istennel, hogy eszköze lehess az Ő megbékítő szolgálatának.
Krisztus békességet szerzett ember és ember között is.
Az Istennel megbékélt ember megbékül embertársaival is. Felebarátnak érzi a másik embert. Az őskeresztyének testvérnek érezték és szólították egymást. Beszédükkel és minden tettükkel, egészen a vértanúságig menően hirdették Krisztus békességét. Krisztus testvérünkké lett, hogy testvérré tegyen bennünket egymással. Mi az eszköze ennek a testvériségnek? A hit. Alapja, hogy Krisztus testvérünkké lett és megváltott, azonban e váltság elfogadásának eszköze a hit.
A Krisztus utáni évtizedekben, egy olyan korban, melyben közmondás volt, hogy az ember az embernek farkasa, egyszer csak megszólalt egyik, majd másik, majd harmadik városban az üzenet, ami hamarosan átfogta az egész Római Birodalmat és aztán túl is lépett a birodalom határain, hogy Krisztusban testvére lehet egyik ember a másiknak. A farkas-indulattól megundorodott, testvérre vágyó, elidegenedett, családi közösségéből kiszakadt ókori városlakók özönlöttek a békesség, testvéri szeretet útjának tanulására az egyházba. Bűneiket megbánva új életet nyertek Krisztustól, s ezt az új életet a békesség, a szeretet és testvériség töltötte el. Békesség Istennel és békesség embertestvérekkel. A magánosság, elidegenedés, társtalanság érzését egyszerre elűzte a Krisztus szeretete, hiszen nyelvi, faji, társadalmi és nemi különbség nélkül összekapcsolta a benne hívőket új választott néppé, szentek közösségévé, anyaszentegyházzá. Pál apostol így foglalta össze mindezt a Galatákhoz írott levélben: „Krisztusban tehát nincs többé sem zsidó, sem görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (3,28-29.)
A mi fegyverektől zajos adventünkön félelemben, elidegenedésben, farkas-indulattal élő világunknak tudnánk-e átütőbb üzenetet mondani, mint a békesség, szeretet, testvériség üzenetét? Van békesség számunkra Krisztusban. Ha személy szerint nekünk, akik most együtt vagyunk, van békességünk Krisztusban, akkor kötelességünk hirdetni azt. Hirdessük és munkáljuk azzal a felelősséggel, hogy eljusson az üzenet mindenüvé. Ézsaiás próféciája a maga teljességében ugyan csupán Krisztus visszajövetele után teljesedik be, de imádkozzunk és szolgáljunk azért, hogy annak előízét már ebben az utolsó világkorszakban megérezzük. Akkor lesz igazi advent egész életünk, ha magatartásunkkal, minden igyekezetünkkel a Krisztus eljövetelét hirdetjük, munkáljuk, amikor beteljesedik a prófécia maradéktalanul: „És csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” Ámen.
Dr. Csohány János