Egy “mai példázat” (2022. április 9.)

Hazatérés temploma

Jeremiás könyve 20. fejezet 9. verse

Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.

Dr. Gyökössy Endre elbeszélése:Terelők

Levélrészlet
 “Tihanyból jelentem: nyaralásom szép is, nem is, jó is, nem is, ahogy az már lenni szokott. Szép: a víz, az apátság és főleg az altemplom, Árpád-házi I. András sírjával. Nem szép: a szörnyű szárazság, a por, ezt a tündéri falut valósággal felfaló giccs-áradat. A nádtetős, tornácos meszelt házak eltüntek a kiakasztott farmercsodák és trikó költemények mögött. Jó volt a társaságom és az olvasmányom. Rossz volt nagyrészt az idő s a templom csendjét zavaró turista- és szúnyoginvázió. És nagyon, nagyon jó lesz hazajönni. Ám addig is be kell valamiről számolnom.
Az ismerőseim egy pulit hoztak magukkal a Balatonra, ahol a kutya eltűnt, csak három nap múltán került vissza, szörnyű éhesen. Jól teleette magát – és megint nyoma veszett. Ezt megismételte többször, míg végre kiderült: talált magának egy juhnyájat, beállt a pásztorhoz, első perctől fogva nagyszerűen terelt – de egy falatot sem fogadott el. Társadalmi munkában csinálta”.

Telefon a tihanyi levélírótól:
“…képzelje, azóta is hallottam a puliról. Most a környék Trabantjait tereli csaholva, ha azok köhögve-hörögve erőlködnek fölfelé a rózsadombra. Szegény aszfalt-pulik. Mit csináljanak, ha terelniük kell?”
Egy nyári beszámolóból: Az idén szerencsénk volt a beutalással.  A szobánk remek, a víz és az időjárás kitűnő. Négyszemélyes asztalnál étkezünk. Igen szimpatikus házaspárt kaptunk asztaltársaknak. Nem dicsekedtek, nem Lear-királykodtak, kulturáltan és szerényen viselkedtek. A férfi valamelyik pestkörnyéki tsz főkönyvelője, a nő pedagógus. Magukról jószerivel sosem beszéltek. Nem volt családi fotó bemutatás; “Görögben”, “Spanyolban” készült felvételek, ám remek folyóiratokat adtak kölcsön. Sétálni is csak akkor csatlakoztak hozzánk, ha mi kértük erre őket. A férfi minden fáról, bokorról, virágról tudott mondani valamit, az asszony bűbájos iskolai történetekkel mulattatott bennünket. Ám vasárnap, amikor legjobb az ebéd, két alkalommal üres maradt a helyük. Vacsoránál is. Másnap még célzást sem tettek arra – merre jártak. Kis autójuk is hiányzott az üdülő parkolójából.
Hazajövetelünk előtti harmadik vasárnap reggel mondtam a férjemnek: Ezek okosan teszik, vasárnap eltűnnek ezen a dimbes-dombos vidéken – autókáznak, levegőznek, ismerkednek a tájjal. Biztosan felfedeztek valahol egy romantikus halászcsárdát.. Jó halászléért én is lemondanék a szokásos vasárnapi rántott húsról.

Egy szó mint száz, már kora reggel mi is kidöcögtünk a korosodó Skodánkkal, s találomra toronyiránt nekivágtunk az erdőhátas vidéknek. Csak úgy itta kiszikkadt pesti tüdőnk a frissen vágott széna illatát. Dombra fel, dombról le, egy erdőkanyarulat után parányi, ragyogóan tiszta, telivirágos falucskában találtuk magunkat. Az utolsó harangszóra érkeztünk; néhány zsoltáros asszony szaporázva igyekezett a fehér falú, csillagos tornyú templom felé.A férjem rám nézett s tudtam: szívesen bemenne. Tulajdonképpen nekem is hiányzott már az Ige. Együgyű prédikáció lesz? Mindegy. A bibliai szöveg elronthatatlanul jó és az ősi ének mindig szép, gyermekkoromat idéző. Így bementünk a rezeda illatú fehér falak közé és leültünk egy vaskos oszlop tövében.Meglepően sokan voltak. Éppen akkor ment fel a lelkész a szószékre. Meghökkenve néztünk egymásra. Az asztaltársunk volt, s a szószék alatt a harmóniumnál – felesége. És az Ige bizony Ige volt – a javából. A záróének utolsó versét meg sem várva kisiettünk az autónkhoz és hazáig szót sem szóltunk egymáshoz a meglepetéstől. s a meghatottságtól.

Csak a hétfői búcsúebédnél találkoztunk újra. A szokásos módon – mintha mi sem történt volna – kívántunk egymásnak jó étvágyat. Csak mikor a süteményt is elfogyasztottuk, szólalt meg a férfi:

– Láttam, hogy ott voltak a templomban s úgy érzem, magyarázattal tartozom. Az ötvenes évek közepéig segédlelkész voltam. Emlékeznek azokra az időkre. Egy félreértett temetési búcsúztatóm miatt le kellett tennem a palástot. Átképeztem magam és élünk. Nem is rosszul. De keservesen hiányzik az Ige hirdetése. Ha templomot látok, izgatott leszek. Abban a falucskában egy volt teológus-társam a lelkész, ő megengedte, hogy prédikáljak.Elcsuklott a hangja. Hirtelen felállt; a felesége is. Kezet nyújtottak és felsiettek a szobájukba.

*

Hogyan is szólt Jeremiás próféta?…Csontjaimba van rekesztve.Erőlködtem, hogy magamban tartsam,de nincs rajta hatalmam…”

*

Akiknek pedig terelniök kell, azok terelni fognak.Mindhalálig.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.