János evangéliuma 8. részének 7. verse:
De mikor szorgalmazva kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.
Dr. Gyökössy Endre elbeszélése:
“Joó előtt Jé következik” (dr. Joó Sándorra emlékezve)
Különös tíz év volt az, amellyel az a negyven kezdődött, amelyről az elmúlt hetekben, hónapokban annyi szó esett. Mi, akik átéltük, papok, prédikátorok, halványodó emlékezéssel, fel-felbukkanó képekkel gondolunk a messzi első negyedre. Szemünk akkor valamit lefényképezett, s lelkünk sajátos belső – olykor külső – parancs előhív egy-egy akkori felvételt, az jelenné válik és rácsodálkozunk: ez is, az is megesett, megeshetett velünk. Ez is volt? Pince-élet, romok, szirénák, futások, félelmek, éhség és olykor öröm: három krumpli felett. Csönd, újrakezdés. Ismét egy gyerek. Keresgélés: ki él s ki nem. Mehetünk a templomba – ha van -, de mehetünk. Lidi néni él, a férje ültében fagyott meg a Donnál. Így mondták el, akik csak belül fagytak meg.
Ismét énekeljük a 90. zsoltárt: “Te benned bíztunk eleitől fogva”. És énekeljük és újra énekeljük és nem tudjuk abbahagyni.
Megindul az első villamos. Az első vonat. A tetején is lehet utazni. Ruháért, aranyért: élelem. Van, aki nem ér oda, s van, aki haza nem. De romon virág. Újra indul az élet.
A gyülekezetek is megélednek. Fölélednek, mert ébredés volt, mint Sztárai, Dévai, Szegedi Kis István óta talán soha még. Egyik negyvenes gyermekemnek mondom: ébredés volt. És nem tudja – látom a szemén -, nem tudja, mi volt. Mondja:
– Akkor láttam először a Balatont, de apámat ritkán, mindig úton volt.
Az unokám:
– Azok ébredtek fel, akik elaludtak a templomban, mint Kovács bácsi?
– Nem – mondom -, akkor fújt A Szél. A Szentlélek szele mint az első pünkösdkor.
Megadóan bólogatnak. Apa, nagyapó mesél. Pedig így volt. A fehér hajú vének tudják, hogy így volt. Teli templomokban, domboldalakon mondtuk az Igét. Olykor sírva, és akik hallgatták, azok is sírtak. Újra tudtunk sírni. És átéltük: boldogok, akik már sírni tudnak, mert csak azokat lehet megvigasztalni. És másképpen mentünk haza – ha volt hova -, mint ahogyan jöttünk.
De volt hajnali becsöngetés is, verejtékező kifelé figyelés: kinek a háza előtt áll meg az autó? Volt kitelepítés, kuláklista és új vacogás és újra énekeltük: “Te benned bíztunk eleitől fogva”, és újra énekeltük és a Szél fújt, ahova akart – akkor sok helyen akart – hívtuk és kértük és vártuk – és jött.
Ahányszor csak tudtunk valahol, összejöttünk, Nyíregyházán: szabad tanácskozni (de kevesen élünk már azok közül!) házaknál és domboldalakon és vízpartokon, kerestük magunkat, Jézust, az Utat, a hogyant, egymás kezét s volt, aki jött s volt, aki ment és volt, aki vezetett és volt, aki vesézett. Így hívtuk akkor az “egyházi káderezést”. Veséztünk és veséztettünk: múltból, jelenből, hitből, emberségből.
*
Ez történt az ötvenes évek elején, egy lelkészkonferencia késő délelőttjén is. Hivatalból fölébünk nőtt kar- és kortársunk hatunkat vagy nyolcunkat kihívott a még alig vakolt konferenciateremből. Leültünk a domboldalon, ki a földre, ki a fűbe, ki a cseresznyefák derekának támasztva a tábori széket és vártuk a tetemrehívást.
– Ti voltatok ott azon az ominózus temetésen?! (Egy lelkésztársunk, az első világháborút megjárt, szép bajuszú, székelyföld-szülötte, góbé-magyar halt meg. Barátunk, P. temette.)
– Ott voltunk – nyögtük a kórust.
– Olyan értesülést kaptam, hogy P. többek által kifogásolt beszédet mondott. Ő nincs itt. Véleményeteket akarom hallani: mi hangzott el a ravatalnál? Névsorban mondjátok, jegyzem.
Mi mondtuk, mondogattuk, szorongva, szavakat keresve, névsor szerint – mit mondott P. a ravatalnál. Szépítés, kertelés nélkül mondtuk a valót. Z-ről is, az Igéről is. Hozzátettük mi is, ki így, ki úgy: aligha mondhattunk volna mást, mint amit barátunk mondott öreg lelkésztársunk felett: Jó magyar ember volt. Hű pásztor. Nyája szerette és szívből megsiratta.
– Lehet, hogy voltak, akik ezért nem szerették – mondta valamelyikünk.
– Úgy értesültem – vágott egyikünk szavába a vallatónk -, hogy P. túlságosan feldicsérte az öreget.
Hideg csönd lett. Folytatódott a vallatás. Névsorban, amíg Joó Sándorhoz, Pasarét tudós pásztorához nem ért, aki egy rozzant összecsukható széken ülve, nekidűlt az egyik öreg cseresznyefának. Ma is látom: fekete nadrág, hófehér ing volt rajta, kihajtott gallérral. Markáns, barna arcában csukva volt a szeme, mint aki napozik.
– Gy. után Joó következik – fordult felénk “vallatónk”.
Sándor csak most nyitotta ki a szemét. Messzibe néző és messzibe látó, mély, barna szeme volt. Baritonján, halkan, de érthetően mondta:
– Joó előtt Jé következik.
– Nincs köztünk Jé! (Ez már élesen csattant.)
– De van! – így Sándor.
– ???
– Jézus. Őt még nem kérdeztük meg.
Döbbent csönd lett és tartott percekig, míg meg nem szólalt az ebédre hívó csengő. Főnökünk fáradtan felállt és szótlanul elindult a lejtős úton. Az ebédlő felé. Mi utána. Azt hiszem, így oszolhatott szét a kövezésre kész férfinép – kezdve a véneken – a házasságtörő asszony mellől, amikor elhangzott: “az vesse rá először a követ”.
Az épület sarkánál visszanéztem. Joó Sándor még ott ült a vén fa tövében, arcát tenyerébe temetve. Máig sem tudom: sírt-e, vagy imádkozott. De böjtölhetett, mert se ebédre, se vacsorára nem jött le.
A temetésről szó sem esett többé.
90. zsoltár: Tebenned bíztunk eleitől fogva