Eljutottam-e már valaha arra a pontra a megtapasztalásaimban, amikor ezt mondhattam: „Én ugyan…, de… Ő”? Míg el nem jött ez a pillanat, soha nem tudhatom, mit jelent a Szentlélek keresztsége. „Én” – a végére jutottam, semmit se tehetek; „de.. Ő” éppen akkor kezd hozzá. Ő viszi véghez mindazt, amit rajta kívül soha senki más meg nem tehet. Felkészültem a jövetelére? Jézus nem jöhet addig, amíg valami útját állja, akár jó, akár rossz legyen az. Amikor jön, kész vagyok-e világosságra hozni minden rosszat, amit tettem? Akkor jöhet. Ahol tudom, hogy tisztátalan vagyok, oda belép, ahol azt gondolom, hogy tiszta vagyok, onnan visszavonul.
„Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés?” – vívódik magában Shakespeare Hamletje. A Krisztus által mutatott jelek és a farizeusok gyilkos terve, ugyanilyen vívódó gondolatok közé vezetik a zsidókat. Hinni vagy nem hinni: itt ez a kérdés. Vívódás, melyre ki korábban, ki későbben pontot tesz azzal, hogy döntést hoz. Vívódás, mely egyidős az emberrel, s csak „ama napon” veszti el értelmét. Hiszen értelme van. Isten nem marionettet teremtett, hanem felelős embert, akinek életet, életteret, társat, társakat, feladatot adott és ezen felül a gondolkodás képességét, hogy döntsön élete és örök élete felől.
Különös tíz év volt az, amellyel az a negyven kezdődött, amelyről az elmúlt hetekben, hónapokban annyi szó esett. Mi, akik átéltük, papok, prédikátorok, halványodó emlékezéssel, fel-felbukkanó képekkel gondolunk a messzi első negyedre. Szemünk akkor valamit lefényképezett, s lelkünk sajátos belső – olykor külső – parancs előhív egy-egy akkori felvételt, az jelenné válik és rácsodálkozunk: ez is, az is megesett, megeshetett velünk. Ez is volt? Pince-élet, romok, szirénák, futások, félelmek, éhség és olykor öröm: három krumpli felett. Csönd, újrakezdés. Ismét egy gyerek. Keresgélés: ki él s ki nem.
Évtizeddel később Szent Pál apostol majd rendszerbe foglalta leveleiben, mely által maga is tanított, gyógyított és vigasztalt!
Történetünk szerint az első pünkösd után Jeruzsálemben vagyunk, hol a dicsőséges Templom Ékes‑kapuján tódulnak ki a gazdagok: papi fejedelmek, pénzarisztokraták, prozelita előkelőségek, akik elegáns mozdulattal kerülik ki és néznek át az elesett szegények között és fölött.
„A ragyogó zsinagóga intézményesen tenyészti és táplálja a kolduló ipart.” (Ravasz László püspök)
De íme feléjük tart két ismeretlen vidéki halász, ruhájukból ítélve galileaiak. Ezektől nem vár semmit az ott ülő béna koldus, csak megszokásból kér valamit.
Szent Péter apostol kimondja a fejedelmi szót: „Nézz reánk!”
„Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében járj!”
Hajnal előtt, még az éjszaka homályában milyen áldás Krisztusban látni a „hajnalcsillagot. Emlékszem, amikor az újságok szétröppentették a kitalált hírt, hogy újra megjelent a betlehemi csillag. Alapos vizsgálat kiderítette, hogy az csak az esthajnalcsillag volt, de azért hitem szerint nem tévedtek nagyot.