Mindannyiunknak vannak bűnei és ezt nem csak azért mondjuk, mert jól megtanultuk, hogy bűnben fogantattunk és születtünk. Gyakran érezzük ezeknek a bűnöknek a terhét, jönnek az álmatlan éjszakák, az embert villámcsapásként érő depresszió, bűntudat, amely minden örömöt csírájában megfojt az ember életében. Ilyenkor igyekszünk megszabadulni ezektől, próbálunk kimosakodni a bűneinkből, de hamar rá kell jönnünk, hogy képtelenek vagyunk rá.
Advent második vasárnapján megrendült lélekkel a olvassuk az apostol hitvallását:
A szeretetben élők mélyre látnak
A reménységben élők messze látnak
A hitben élők minden másképpen látnak
„Hitben járunk, nem látásban” (II. Kor. 5:7)
A legnagyobbak a legszebben így látják a legigazabbat:
„Minden világ a Mérhetetlen része,
az Isten is a Lélek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.”
Ézsaiás napjaiban az dermesztette meg Isten népének képzelőerejét, hogy folyton a bálványokra tekintettek. Ézsaiás az ég felé irányítja szemüket, azaz helyes irányba fordítja képzeletüket. A természet szentély a szent embernek. Ha Isten gyermekei vagyunk, a természet óriási kincsesház lesz nekünk. A fúvó szélben, az éjszakában és az év minden napján, az ég jeleiben, a fák rügyezésében vagy a hervadásban valósággal maga Isten jön hozzánk; és ha megdermedt képzelőerőnk fölengedne, akkor észrevennénk Őt.