Jézus első tanítványait, munkatársait választja ki és hívja el. A „jánosi” szellemiség ezen a mozzanaton is átsüt: nem egyszerű kiválasztás ez, a későbbi tanítványok előbb rácsodálkoznak a Mesterre, akit azonnal követni kezdenek, miután megszólítja őket. Az engedelmesség megtestesítőivé minősülnek a Jézus követésében. Egészen biztos, megkülönböztetettnek érzik magukat az elhívás pillanatában, nem mérik fel a Mester követésének veszélyét, nem számolnak a kudarcokkal sem, amelyek érhetik őket, számukra kitüntetés Jézus követése.
Láthatjuk őt tanítványai szűk körében, és a zajos tömeg forgatagában. Látjuk őt galileai szolgálata idején, amikor a sokaság hősként imádja, és erőszakkal el akarja ragadni, hogy királlyá tegye. Követjük Jeruzsálembe, a templom csarnokába, ahol a farizeusok és a szadduceusok összefognak, hogy körmönfont kereszt-kérdéseikkel tőrbe csalják. Ő azonban akár a siker szédítő magasságába szárnyal, akár a keserű elutasítás magányos mélységébe kényszerül, mindig ugyanaz a Jézus. Ő hű önmagához. Nem esik egyik hangulatból a másikba. Ő nem változik.