Jézus Krisztus kereszthalálában Isten a legmélyebbre hajolt le hozzánk. Ott hajtotta végre Isten a bűn fölött az ítéletet. Ott történt meg a világtörténelem legnagyobb mentési akciója. Isten Fia elhagyta a mennyet és szolgai formát vett fel: „… megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil. 2,8). H.W. Beck találóan írja le a helyzetet: „A kereszten nem valaki tudatosan játszotta el a csődbe jutott ember szerepét – mintegy példaképül az ideológiák és utópiák későbbi sok mártírja számára! Nem: Ez az ember a kereszten félreérthetetlenül Isten volt”.
A tűrés nem közönyösség. A tűrés erős sziklához hasonlítható, amely minden viharral szembenéz. A tűrés forrása az, ha látjuk Istent, mert ez belsőleg megvilágosít. Mózes nem azért tartott ki, mert helyes fogalmai voltak a jogról és kötelesség-teljesítésről, hanem mert látta Istent. „Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” (Zsid. 11,27). Aki látja Istent, az nem egy ügynek, vagy külön célnak szolgál: magának Istennek szolgáltatja ki magát.
Amikor Péter megemlékezik Júdásról, nem követi a világi propaganda által leszögezett ősi és mindig bevált elvet: Bármi történik; ha hallgatunk róla, előbb-utóbb azt hiszik, hogy nem is történt meg!… Ha valami nem történt, de sokat beszélnek róla, lassan olybá veszik, hogy megtörtént.