Van-e szükségünk más indoklásra ahhoz, hogy közbenjáró imádkozókká legyünk, mint az, hogy „Krisztus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk” és, hogy „A Szentlélek esedezik a szentekért”? Olyan eleven kapcsolatban vagyunk-e embertársainkkal, hogy mint Istennek a Szentlélek által tanított gyermekei végezzük értük a közbenjáró imádság szolgálatát? Kezdjük azokon a körülményeken, amelyek között élünk: otthonunk, foglalkozásunk, a minket, vagy másokat érintő jelenlegi válságos idők vajon letörnek-e bennünket? Nem vonnak-e ki Isten jelenlétéből, hogy ne maradjon időnk Őt dícsérni és neki hálát adni? Akkor álljunk meg és lépjünk Istennel olyan élő közösségbe, hogy a másokkal való kapcsolatunk megmaradjon a közbenjárás talaján, ezáltal Isten csodákat tehet.