Ászáf, a pap és a zsoltáríró, a templomajtóban áll. Háttal a szentek szentjének, ahol az Úr lakozik a szeráfok szárnya alatt. Elnéz a templom külső épületei felett, bele az ember-világba és kissé a maga életébe is. Túl ezeken keresi Isten sors-kialakító keze-munkájának a nyomait. Távolról, Istentől való távolságból nézi az embert, önmagát, sőt Isten világkormányzását is. Megrázó dolgokat lát, ajkán felfakad a sírás, amelyhez csak Jóbé volt fogható. És akkor megfordul. A szentek szentje; Isten felé. Ebből az isten-közelségből nézi megint az Úr dicsőségét, önmagát és az embereket, és felfakad ajkán a legfelségesebb diadalének. Mit látott Ászáf – és mit látunk mi – Istentől távol és közel?