Azt hiszem, ezzel kezdődik az öregség. Nem az ősz hajjal, nem a megélt évek számának növekedésével, nem az unokák megszületésével, vagy a betegségek ismétlődésével. Akkor és azzal, amikor rádöbbenek, hogy amihez korábban én magam egyedül elég voltam, az most már nem megy. De nem csak ez, hanem egyre gyakrabban és egyre több dologban volna szükségem segítségre. Volt idő, amikor kettesével vettem a lépcsőfokokat, most már egyesével is csak úgy megy, ha legalább egyik kezemmel kapaszkodom, olykor még húzni is kell magam. Lefelé még rosszabb, mert a térdem, amikor hajlítom, megbicsaklik. Régebben le sem ültem arra a pár megállóra a villamoson, vagy az autóbuszon. Később, ha idősebb jött, inkább felálltam és kimentem a peronra. Ma már én is lesem, mikor szabadul fel egy hely, hogy leülhessek.