A Zsoltároskönyv legdrámaibb darabja a 22. Zsoltár.
Olyan ellentét feszül benne, amilyen egyikben sem.
A Zsoltár első fele a legjajgatóbb panasz olyan szenvedésekről, amelyekben a halál jótétemény, a halál éneke.
A Zsoltár második fele a legforróbb diadalének, az élet himnusza.
Szent Urunk egész életével benne élt az Ószövetség könyveiben, ennek a zsoltárnak imádkozással fejezte ki érzéseit és gondolatait.
Krisztus Urunk halálának és feltámadásának tanúi s az első gyülekezet ebben a zsoltárban találta meg kínszenvedésének prófétai formáit, a megcsúfolás, kínzás és megfeszítés egyes részleteit.
Azért a 22. Zsoltár éppúgy hozzátartozik Jézus élettörténetéhez, mint Ézsaiás próféta könyve 53. fejezete.
A helyzet, amiből a Zsoltárszületett egy olyan lelki, szellemi, fizikai állapot mely akaratunktól függetlenül áll elő.
A 22. Zsoltár századokkal előbb egy prófétai vízióban megjósolta a Krisztus halálának részleteit, majd a gyülekezeti szájhagyomány e Zsoltár inspiráció jaszerint alakította a Jézus haláláról szóló hitbéli beszámolót.
Ezt a Zsoltárt és a Passió történetét soha többé egymástól elválasztani nem lehet.
Ez egy kijelentés.
Atyámfiai, félre ne értsétek Isten bűnbocsátó szeretetét! Nem azt jelenti az, hogy egyszerűen elfelejti, vagy elnézi, amit rosszul csináltunk! A bűnnek iszonyú büntetése van! Vagy rajtunk, vagy Jézus Krisztuson! De a te bűnödnek a büntetése csak akkor van Jézus Krisztuson – helyetted -, ha a teljes bűnbánat alázatában leteszed az Ő keresztje alá; átadod Neki a bűneidet! Ha meg nem bánod, meg nem nevezed, ki nem teszed, át nem adod Jézusnak: akkor nincs rá bocsánat, nem érvényes rá a bocsánat!