Lekció: Péter apostol pünkösdi prédikációjában mondta: „’Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten; azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.’ Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: ’Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?’ Péter így válaszolt: ’Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.’ Még más szavakkal is lelkükre beszélt, és így kérlelte őket: ’Szabaduljatok meg végre ettől az elfajult nemzedéktől!’ Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” ( ApCsel 2, 36-41.)
A tenger-viharral küzdő tanítványok először maguk tesznek meg mindent azért, hogy e vihar el ne veszítse őket, amikor azonban teljes kudarcot vallanak, akkor – szinte magukon kívül – a Megtartó Jézus arcába képesek vágni: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” A tengert lecsendesítő jézusi ige után borulnak le csak Előtte. Akinek a szél is, a tenger is engedelmeskednek. Emberi, pokoli és égi gondolatok három fejezete ez.
A fejünk és a szívünk 46 cm távolságra van egymástól. De sajnos néhány embernek éppen ez a 46 cm hiányzik a mennyországhoz. Fejben ismerik Istent, de a szívükben nem. Az értelmükkel elhiszik az evangéliumot, de soha nem hagyták, hogy az megváltoztassa a szívüket.
Hosszú ideig jártam iskolába – összesen 24 évig – a mesterdiploma és a doktori fokozat megszerzésével együtt. Az az igazság, hogy sok mindent elfelejtettem már abból, amit ez idő alatt tanultam. De soha nem felejtettem el a legfontosabb igazságot: Isten által és Istenért lettünk teremtve. Amíg ezt nem értjük meg, addig az életünknek nem látjuk az értelmét. Nem a magunk kedvéért teremtettünk.
Mivel úgysem tudunk nem haragudni, időnként föl nem robbanni – legalább jól haragudjunk. Legalább jól „robbanjunk”, ahogy mai igénkben Pál mondja. Lehetőleg ne kifelé robbanjunk, mert azzal másokat sebzünk meg. Szó-repeszeink másokat találnak el, sokszor halálos sebet ejtve.
Ha lehet, ne is befelé. Egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy befelé robbanjunk; nincs elég bajunk, betegségünk enélkül is? Nem elég pokol van odakint, még bennünk is az legyen, éppen még csak egy gyomorfekély hiányzik…Mivel úgysem tudunk nem haragudni, időnként föl nem robbanni – legalább jól haragudjunk. Legalább jól „robbanjunk”, ahogy mai igénkben Pál mondja. Lehetőleg ne kifelé robbanjunk, mert azzal másokat sebzünk meg. Szó-repeszeink másokat találnak el, sokszor halálos sebet ejtve.
Ha lehet, ne is befelé. Egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy befelé robbanjunk; nincs elég bajunk, betegségünk enélkül is? Nem elég pokol van odakint, még bennünk is az legyen, éppen még csak egy gyomorfekély hiányzik…
A zsoltár – és éppen ebben rejlik kijelentés jellege – a múlandó és az örökkévaló, Isten és ember közötti ellentétet nemcsak létezési, gondolati, elméleti különbségnek tartja, hanem akaratinak, erkölcsinek és lelkiismeretinek is. Az eset óta Isten és az ember úgy áll szemben egymással, mint két hatalmi szféra, hiszen a bűneset lényege éppen az volt, hogy a nyomorult ember, a teremtmény hatalmi szféráját szembeállította az élő Isten hatalmi szférájával, és a parányt lázadásra bírta a Minden ellen. Ebben van a bűn vakmerősége és kockázata, egyúttal bukása és kárhozata, hogy a teremtő Isten szentsége és igazsága ellen a múlandó ember arcátlan vakmerősége lázad fel.