„Mindig a zsoltáros imájával veszem kezembe a Szentírást, mert a király szava hatalmas (Prédikátor 8:4), nem az én gyarló, esendő és múló királyságom, hanem az Úr szava, aki Királyok Királya, uralmának nincs vége” – imádkozta Esztergomban Szent István király, a Turul-nemzetség őrzője és az Árpád-ház örököse.
A hit önmagát igazolja. Boldog, hősies kockázat, ahol a következmény bizonyságot tesz az előfeltételeiről.
Péter apostol látta Jézust a tengeren járni, és hívó szavára ő is kilépett a hajóból.
A tengeren-járás csodája igazolta a tengeren járó képének valóságát.
Szent István tudta, hogy olyan súlyú feladat tornyosul előtte, amelyhez képest a tengeren -járás csupán délutáni szabadidős hobbi.
A magyar református embernek tulajdonképpen két hálaadási napja volt. Az egyik az újkenyéri úrvacsoraosztás, a másik az újbori úrvacsora osztás napján. Hálájának pohara különösen az újkenyéri úrvacsora osztáskor csordult ki. Nekünk odahaza a kenyér volt a fő táplálékunk. Ha kenyér nem volt, akkor mondottuk el, hogy igazán szegény ember, mert a magyar ember, aki egy darab kenyeret kért tőle, sohasem tagadta meg azt. Hiányozhatott sok minden a kamrájából, de ha kenyér volt, akkor minden volt. Kenyérrel és hűs forrásvízzel oltotta éhségét és szomját, s végezte munkáját zokszó nélkül. A magyar ember számára a kenyér életet jelentett; sok helyen hallottam, hogy amikor a mezőről a búzát behordták, így mondta a magyar: behordták az életet.
A föntebbiek úgyszólván alig többek köztudomású tények elismétlésénél. Nem kell hozzá még vallásosság sem nagyon, józan ész is elég, s beláthatja bárki, hogy szünetre, pihenésre, kikapcsolódásra, változatosságra, időnkénti elmélyedésre mindenkinek szüksége van. Hogy lehet az teház, hogy Istennek éppen ez ellen a könnyűnek látszó, mindenki számára belátható törvénye ellen vétünk talán legnagyobbat, legtöbbször és legegyetemesebben?
Nincs erre, és nem is lehet egyéb magyarázat, mint az egyetlen magyarázata minden emberi sikertelenségnek. Bűnös, elesett, minden jóra tehetetlen voltunk a magyarázat. Nem bírunk a magunk erején megnyugodni, sem megpihenni, sem magunkba szállni és önzésünkből kikapcsolódni. Azért van vasárnapokon a rendesnél is szokatlanabb lárma, vigalom, kicsapongás, mert ezzel akarjuk kitölteni a szabadon hagyott 24 órát, mely kínos, félelmetes, elviselhetetlen, ha üresen marad. Márpedig Krisztus nélkül képtelenek vagyunk a betöltésére.
Vannak dolgok, amiket látok, hallok, tapintok és azt mondom róluk: ez valóság. Ha kételkednék bennük, balgatag volnék; fejemet kőbe vágnám és megszégyenülnék. Ez a látható világ bizonysága, amit újra meg újra megpróbálhatok; annyiszor ismételhetem meg a tapasztalást, ahányszor kételkedek.
Vannak dolgok, amiket nem lehet látni, hallani, tapintani, érzékeinkkel tapasztalni és mégis vannak. Ezek a láthatatlan világnak nagy tényei és valóságai: Istenm kegyelem, Szentlélek, Krisztus, egy lelki ország méretei, törvényei, hegycsúcsai és mélységei, szépsége és dicsősége. Milyen mondhatatlan ajándék az, amivel ennek a világnak a valóságáról meggyőződök, megtapasztalhatom a láthatatlan dolgokat és megtapinthatom a reményletteket! Nem azért hiszek, mert más tanácsolja, valami tekintély állítja, hanem azért, mert nem tudok nem hinni.
A hit nem elméleti kérdés, hanem teljesen gyakorlati kérdés. És ez azt jelenti, hogy nem akkor kezdek el hinni, amikor például érzem Istennek valamilyen erőhatását az életemben. Hanem megfordítva. Nem akkor kezdek el hinni, amikor az elmémben kezd kivilágosodni valami Jézus isteni személyének titkáról, hanem amikor elkezdek Istennek élni. Amilyen mértékben merem vállalni a konkrét engedelmességet Jézusnak, olyan mértékben tapasztalom meg az Ő erejét a magam életében. Csak aki elismeri Jézust, az fogja megismerni Jézust. És ez a sorrend. Előbb elismerni magam felett az Ő isteni hatalmát, ezután jön a következmény; az, hogy megismerem, meg is tapasztalom magam fölött az Ő isteni hatalmát.