Ezt először akkor teszi meg, amikor választottai még tévelygő juhok, akik nem ismerik sem a Pásztort, sem a karámot. Milyen csodálatosan meg tudja találni az Úr a választottait! Jézus Krisztus a hatalmas Pásztor, aki megkeres és megment. Bár sokan azok közül, akiket az Atya neki adott, szinte a pokol kapujáig tévelyednek el, az Úr megtalálja és kegyelmesen magához vonja őket. Minket is megkeresett: legyünk hát jó reménységben azok felől, akikért imádkozunk, mert őket is meg fogja találni.
Az egész Újszövetségnek ez a vers foglalja össze legnagyszerűbben Jézus Krisztus tanítványainak missziói munkáját.
A Kárpát-medence tíz Református Egyházkerületének Elnöksége, vagyis püspökei és főgondnokai jegyezték aláírásukkal a Generális Konvent ünnepi körlevelét, mely az igei nyitány után így folytatódik:
„Azt tapasztaljuk, hogy a világ egyre mélyebbre süllyed az értelmetlenségbe, és mindig meglepődünk, hogy van lejjebb.
Vannak, akik azt akarják, hogy rettegjünk, ne gondolkodjunk, üres bábuk legyünk, akik a hiábavalóságokkal vannak elfoglalva.
Azt akarják, hogy a karácsonyunk is legyen üres: külső csillogással, de belső sötétséggel teljes.”
Különbséget kell tennünk helyes és helytelen teherhordozás között. A bűnnek és kételynek a terhét sohasem kellene hordoznunk, de vannak terhek, amelyeket Isten helyezett ránk, amiket nem is szándékozik levenni rólunk; azt szeretné, ha azokat Őreá tennénk vissza. „Vessed az Úrra a te terhedet”. Ha Istenért munkálkodunk és közben nem maradunk közösségben vele, a felelősség érzése nyomasztóan nehezedik ránk; de ha visszatesszük Istenre amit Ő helyezett ránk, akkor leveszi a felelősségérzet súlyát azáltal, hogy nyilvánvalóvá teszi jelenlétét, hatalmát.
Isten hívásáról beszélve hajlandóak vagyunk elfelejteni a legfontosabbat: annak az Egyetlennek a természetét, aki hív. Hívnak a tengerek, a hegyek, a nagy jégmezők is, csak kevesen hallják meg. A hívás kifejezi a hívó természetét, és mi csak akkor értjük meg a hívást, ha bennünk is ugyanaz a természet van. Isten hívása az Ő természetét fejezi ki – nem a miénket.
A próféták soraiból Ézsaiást kiemelve, több helyen is szól arról, hogy Isten a népe számára egy világító forrást fog adni, hogy az üdvösség a föld végéig terjedjen. Jézus azt hirdeti, hogy az ószövetségi prófécia beteljesedett általa. Ő, mint aki Isten kijelentésének a megtestesítője, hiteles hírnöke, az a fényforrás, aki a világnak megvilágosodást, gyógyulást, üdvösséget ajándékoz. Aki őt követi, vagyis hisz benne, az elnyeri a teremtő és növekedést biztosító világosságot.