A boldogságról beszél ez a zsoltár. Az ember boldogsága az Isten szívügye. A boldogságot az ember számára az biztosítja, hogy Istennel töretlen kapcsolatban állhat.
Alig egy hét választ el bennünket Nagypéntektől, amikor Isten eszünkbe juttatta, hogy Jézus Krisztus által, az Isten Fiában ez a kapcsolat töretlen, “hamisságunk benne megbocsáttatott, vétkeink elfedeztettek”. Érette az Úr nekünk bűnt nem tulajdonít.
Annál meglepőbb, hogy egy éjszaka elmegy Jézushoz. Ahhoz a Jézushoz, aki Galileából származó rabbi, tanító, és minden és mindenki, ami és aki Galileából származott, az megvetett volt akkor, s aki – mivel mindenkinek a szemébe mondta az igazságot- egyre több ellenséget szerzett magának, és ekkor Jézust már gyanakodva nézte éppen a Nagytanács, és óva intettek mindenkit attól, hogy Őt hallgassa, vagy Vele kapcsolatba kerüljön. Nagy bátorság kellett Nikodémusnak ahhoz, hogy elmenjen Jézushoz. És nagy oka lehetett annak, hogy kockáztatta még a hitelét is a kollégái előtt.
Fel kell fedeznünk azt a titkot, hogyan maradhat a szívünk égő szív. Jézus hirtelen megjelenik, a tűz lángra lobban, csodálatos látásaink vannak, de még meg kell tanulnunk a mindenen áthatoló, égő szív megőrzésének titkát. Az unalmas, sivár, komor hétköznap a maga megszokott kötelezettségeivel és embereivel mindig újra kioltja az égő szívet, míg meg nem tanuljuk a Jézusban-maradás titkát.
Az ilyen irigykedés belső hozzáállás dolga. A szívben és az elmében bujkál, és a polgári rendtartás nem törődik vele, hacsak a felszínre nem tör lopás formájában. A lopás és az ilyen sóvárgó kívánság között ugyanolyan kapcsolat van, mint a házasságtörés és a szenvedélyes érzéki vágy, vagy az emberölés és az indulatosság között.
Egyszer egy ismerősöm a következő, meghökkentő mondatot mondta nekem: “Ráférne már erre az egyházra egy keresztyénüldözés.” Miért? Azért, mert amíg kívülről támadták a keresztyéneket, addig összefogtak, amikor pedig nem üldözték őket, akkor a Sátán belülről támadott és egymást ették meg.
