Nemrég családunk kirándulni ment egy közeli erdőbe. A szederfák levelei ragyogó sárgává változtak, a tölgyfák rozsdás színű levelei fénylettek a vöröses dombok hátterében. „Mikor érünk már oda?” – zúgolódott középső lányunk. Szavai visszhangoztak az elmémben. Eszembe jutott, amikor fiatal lány koromban én is hogy nyafogtam és morogtam, amikor szüleim túrákra, utazásokra vittek. Boldog napok voltak azok, de én inkább azt kívántam, hogy bárcsak már nagyobb lennék és önálló. „Tudod-e” – fordultam kislányomhoz -, „hogy amikor ez a nap elmúlik, soha többé nem jön többé vissza? Örökre elmegy!