Ebből feltétlenül le kell vonnunk bizonyos következtetéseket. Ez azt jelenti, hogy a bűnbocsánatot sem vallásos szertartásokkal, sem jócselekedetekkel nem lehet kiérdemelni. A keresztyénség későbbi évszázadaiban mégis sokan beleestek a jézusi hit e karikatúrájába. Így érthető, ők miért nem látnak alapvető különbséget a keresztyén evangélium és a keleti vallások között. A vallást érdemszerző intézménynek tartják. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít” – mondják. Ezt a gondolkodásmódot azonban lehetetlen összeegyeztetni Krisztus keresztjével.
A szeretet, amelyről az evangéliumban – minden filozófiától eltérően – szó van, nem az emberi kapcsolatok egyik módszere, hanem bekapcsolódás és bevonódás egy eseménybe, mégpedig Istennek a világgal való közösségébe, mely Jézus Krisztus által teljesült be. A „szeretet” nem Isten elvont tulajdonsága, hanem Isten megvalósult szeretete az ember és a világ iránt. A „szeretet” nem is emberi tulajdonság, hanem valós összetartozás, együttlét az emberekkel és a világgal, Isten irántam és embertársaim iránti szeretete alapján.
A huszadik század gyermeke nagyon jól tudja, hogy az anyag legkisebb része az atom. Minden nép a parányi, a nagyon kicsi kifejezésére mindig keres egy szót, amikor hasonlítja valamihez. A magyar, mint földmívelő nép; a mákszemhez hasonlítja: olyan kicsi, mint a mákszem. Palesztina népe a kis dolgot a mustármaghoz hasonlította. Nekik közmondásszerűen a mustármag fejezte ki a kicsiséget.
Ér, ered, eredő, erdő, erdei, erecske, „Ér-mind-szent”, „Értől az óceánig”
gróf Széchenyi István írja e szavakról: „Magyarok eredete. Honnan ered nemzetünk? Hol az őshazánk?
Mi van a magyarok eredetével? Százszor leírták, százegyedszer döbbenünk reá. Eredetünk őserdei homály, a történelem hajnala.
Hunnia határán termett egy mindent meghódító maroknyi nép.”
Árpád Vezér így szólt erről: „Az én ősapám, a nagyhatalmas Attila király bírta vala a földet, mely a Himalájától az Alpokig terjedt, a Duna-Tisza között a bolgár tengerig.”