Az újjászületés ténye nyilvánvaló valóság, – mondja Jézus. Úgy vagyunk a Szent Lélek munkájával, mint a szél fúvásával. Rejtelmes és ellenőrízhetetlen annak járása, de hogy fú és hogy zúg, azt kétségtelenül tapasztaljuk. Így van a Szent Lélektől újjászült ember. Akármilyen titokzatos dolog történt is vele, afelől nincs kétség, hogy a csoda megtörtént: olyan új életben részesült, amilyen tőle sehogysem tellett volna!
Az Isten-félelem „énekek énekének”, az akkori világ minden bölcsességgel megáldott szerzője tiszteleg Salamon király emléke előtt, fénylő elméje hordozza az alexandriai iskola teljes egyiptomi műveltségét, a hellenizmus korának hatásait melyben élt.
Egész művét áthatja egy komor gondolat, mely újra és újra visszatér: „Minden hiábavaló”.
Meggyőződésünk, hogy a komor és sötét példák, a logikus és szinte ad absurdum elmenő következtetések, mélyreható elemzések nem pusztán a „minden hiábavalóság” rideg tényének a megállapítására szolgálnak.
A könyv írója nem szkeptikus, nem is filozófus, hanem theologus. Bölcs vizsgálódással, éles megfigyeléssel, valamint kemény logikája erejével kihúzza a talajt a nagyon magabiztos, s nagyon a láthatókra és emberire építő élet alól, és odaszorít Isten félelmére.
Az Újszövetség felől nézve a Prédikátor is mint a Törvény, a Krisztusra vezérlő