A különféle törvényeket, így az áldozatokra vonatkozó törvényeket is, Isten rendelte el, és Mózes által közölte azokat választott népével. Mivel törvény írta elő, igyekeztek azokat betartani, már ami a módszert és az időpontokat illeti. De legtöbbször hiányzott az Isten igaz tisztelete. Csak az volt a fontos, hogy a szertartás az előírásoknak megfelelően menjen végbe, ám a szertartásokban nem volt jelen Isten. Ők abban a tudatban voltak, hogy miután mindent az előírásoknak mwgfelelően elvégeztek, Isten elfogadja tőlük az úgynevezett külsőséges istentiszteleteiket, és ez elegendő az Istennel kapcsolatos közösségük fenntartásához. Isten pedig gyűlölte, megvetette ezeket az ünnepségeket, összejöveteleket. (Ézs 1,11-16)
A jogi problémán túl mélyebb szinten ott van az erkölcsi probléma, mely mindegyikünk szívét átharja abban a titokzatos mélységben, ahol a szabadság a jó vagy a rossz mellett dönt. Az abortusz melletti döntésben szükségszerűen van egy pillanat, amikor az ember elfogadja, hogy vak legyen az éppent megfogant kicsi élethez való jogával szemben. Az erkölcsi dráma, a jó vagy rossz melletti döntés azzal a tekintettel kezdődik, azzal a döntéssel, hogy akarom-e látni a másik arcát vagy sem. Miért van az, hogy ma szinte egyhangúlag vetik el a csecsemő-gyilkosságot, ugyanakkor szinte érzéketlenek a magzat-gyilkossággal szemben? Talán azért, mert az abortuszban nem lehet látni annak az arcát, akit arra ítéltek, hogy soha nem láthatja meg a világosságot. Sok pszichológus hívta fel a figyelmet arra, hogy azok a nők, akik elszánták magukat az abortuszra, elfojtják magukban a kismamák spontán elképzeléseit, melyekkel nevet adnak a születendőnek, elképzelik az arcát, a jövőjét… S éppen ezek az elfojtott és elűzött fantáziaképek térnek vissza később, gyakran a bűntudatban, és gyötrik a lelkiismeretet.
Ha az embert nem állítjuk szembe a természettel, hanem elegyítjük benne, mint ahogy a materializmus teszi, az ember a maga paránysága következtében elvész a mindenség roppant méretei között. Mi az ember abban a térben, amelyben sok százmillió csillag van, a mi földünknél milliószor nagyobbak, s mégis olyan magányosan eveznek az űrben, mint egy csónak az üres óceánon? Mi az ember abban a térben, amelyet sok-sok naprendszer csak úgy tölt be, mint néhány marék avarlevél egy őszi kertet? Mi az ember élete, sőt az emberiség élete abban az időben, amelyben öreg Napunk még egy kezdő kis csillag? És mi az emberi nagyság ilyen méretek között, mikor már földünkhöz képest is Nagy Sándor egy marék por, s eltűnt világbirodalmakból és kultúrákból csak néhány kődarab maradt? Arany János tréfás verse szerint:
Az emberi lélek öröm-háztartásában általában hiány mutatkozik. Bosszúságból, gondból, keserűségből, fájdalomból mindig van bőven. Az öröm azonban hiánycikk. Az örömhiány nem marad nyomtalanul az emberi lélekben. Ahogy szervezetünkben hiány-betegségek léphetnek fel az egyoldalú táplálkozás következtében, így van a lélek háztartásában is. Az örömhiány már a kis csecsemőknél is szellemi visszamaradottságot, sőt testi fejletlenséget is okoz. És bizonyos, hogy sok felnőttkori betegséget is meg lehetne gyógyítani öröm-terápiával.
A modell a firenzei hajléktalan alkoholista Luigi Barbuno, akinek szenvedő arca és lelke az emberiség bűnbánatát hordozta.
„Signore Munkácsy krisztusinak látott, éheztem, szememből égőn kiáltott a szenvedés, a nyomor, a tehetetlenség, a kilátástalanság.
A karácsonyestét együtt töltöttük a műteremben, pedig ezer meghívója volt Párizs legfelsőbb köreiből.
Beszélni kezdett gyermekkoráról, inaséveiről, hazájáról, akkor tudtam meg, hogy magyar, és ugyanilyen szenvedésen ment keresztül mint én.
Soha ilyen tehetséges művésszel és ilyen jó emberrel nem találkoztam, mint Signore Munkácsy.”
Luigi Barbuno
(Holttestét 1934-ben 90 éves korában rongyokban találták meg a Szajna egyik hídja alatt)