A húsvéti ünnepkört megelőző 40 napos böjti időszak egyfajta számvetés Krisztus Urunk és népe életében.
Élete végéhez közeledve az ember átértékeli a világot, tetteit, terveit, kudarcait, céljait.
Tanítványai hallgatták Jézus tanításait, látták csodatételeit, gyógyításait, aztán elgondolkodhattak mint egykor Vörösmarty Mihály egyik híres versében:
„Ment-e a könyvek által világ elébb?”
Ő maga adja meg a választ egy másik helyen:
„Rakjuk le hangyaszorgalommal amit Agyunk az ihletett órákban teremt”
Jézus Krisztus irántunk való szeretete – mi is az? Csak egy szó, vagy már megtapasztaltuk? Csak aki megtapasztalta, az tudja a másikat ezzel a szeretettel viszontszeretni. Jézus szeretete olyan szeretet, amely az örökkévalóságból jön, és az örökkévalóságra irányul. Nem ragaszkodik földi dolgokhoz, hanem védőn átölel minket azért, mert örökkévalónak kell lennünk. Nem engedi, hogy akadályozzák, mert ez a szeretet Isten örök hűsége irántunk.
Ez a tény alapjában véve ígéret, hiszen az Úr ma is az, aki egykor volt, és Ő ma is úgy szereti az övéit, mint egykor a tanítványait – és ez mindig így lesz.
Szerette őket – és ez volt a csoda! Hogy Ő szerette az embert valaha is, az a legnagyobb csoda. Ugyan mi szeretnivaló volt azokban a szegény tanítványokban és mi szeretnivaló van bennem?
A “boldog” szó Jézusnál nem egy állapotot jelent, hanem sokkal inkább egy magasztaló üdvözlést, mint pl. az első zsoltárban: “Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint.” (1. zsoltár 1.) Minden boldogmondás két dolgot kapcsol össze. Az egyik a jelenre vonatkozik és annak fájdalmas vonásait említi: szegénység, sírás, alázat, igazságra éhezés… A másik a jövőre és valami szépséges megajándékoztatásra vonatkozik: mennyek országa, megvigasztaltatás, irgalmasság elnyerése, a Föld öröklése.
Egy hétvégi kirándulásról hazatérve, apró madárfészket fedeztünk fel a garázsban. Puha moha bélése közt egy ökörszem három kis barna pöttyös tojást költögetett. Négy hét múlva a három kicsi madár már alig fért a fészekbe. Hamarosan észrevettem, hogy az anya csalogatja őket, hogy kövessék. A kicsik azonban nem akarták elhagyni a kényelmes fészek biztonságát. Az anyamadár gyengéden hátulról próbálta segíteni az egyiket, de az minduntalan visszaugrott a fészekbe. Az anya egész nap türelmesen biztatta és bátorította a kicsiket. Végre alkonyatkor aztán egyenként mindegyik bátorságot kapott és a közeli fenyőfára repült. Ismerős a kép.