Zágon fölött ragyog egy halovány csillag, Erdélyország rodostói gyermeke, gróf Mikes Pál és Torma Éva áldottja: Mikes Kelemen, Nagyságos Rákóczi Ferenc Fejedelem udvari kamarása, leghűségesebb barátja, aki követte Szent Fejedelmünket Lengyelország, Franciaország, Törökország útvesztőin át Rodostó magányába.
A legerdélyibb erdélyi volt, méltó édesapjához, aki a kuruc király gróf késmárki Thököly Imre Fejedelem híveként vett részt a kuruc csapatok erdélyi harcaiban a Habsburg ellen, amely során osztrák fogságba esett ahol megkínozták,teljes vagyonelkobzásra ítélték, majd szokásukhoz híven kivégezték.
Az egy hónapos gyermek nem csak apa, hanem vagyon nélkül is maradt.
A szent dicséreteknek, himnuszoknak állandó jellemvonása, hogy a költő felhívással, biztatással kezdi az éneket.
Felszólítja a gyülekezetet, a hívőket, a hallgatókat, a nemzeti közösséget, az egész Földet az Úr magasztalására, s akkor következik a himnusz elmondása annak, milyen felséges az Úr.
A Magyar Nemzet Himnusza azért a legszebb a világon – túl nyelvezetének utolérhetetlen gazdagsága mellett, – mert egyszerre szakrális, spirituális és az eschatonba mutat. A fohász imája maga a Magnificat. Mária éneke, Zakariás éneke, Simeon és Anna prófétai váradalmainak beteljesedő hálaimája.
Kölcsey Ferenc egyedülálló zsenije több, mint egy ember hérosza. A Magyar Nemzet egyedülálló küldetését testesíti meg nemzeti imájában is.
A magyarság legnagyobbjainak tudásvágya kétezer év óta nyugatra tart, miközben őrzi lelkében az ősi kelet szkíta-hun-avar tudását, amit lelkébe ezredévek hoztak. Onnan jött, ahol a nap kél a Himalája mögött és napnyugatra tart a naplemente fényében.
Magyar Testvéreim! „Szerte a hazában mondom a verseket és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan…
Az elvadult és feltüzelt román csapatok diadalittasan, hórázva, tépázott zászlóikon gázolva törtek be 1918. december 23. napján Kolozsváron az impozáns Magyar Királyi Tudományegyetem négy évszázados épületeibe, megtaposva rögtön az alapító Báthory István király emlékét is.
A magyar professzori kar méltóságteljesen, néma megvetéssel nézte a pusztító rohamot.
Egy havasi móc odaugrott eléjük, és vörös-borostás arca elborulva hörögte: „Itt minden a románoké ezentúl, ez ősi román föld, vegyék tudomásul”
Előlépett egy idős professzor, és ezt válaszolta az új honfoglalónak: „Lehet, hogy ezek az épületek most Önöké, de a tudomány az a magyaroké!”