Az emberi bűn legszomorúbb bizonysága az, hogy sok esetben milyen fogadtatásban van része Jézus Krisztusnak. Akik közé jött, az “övéi” voltak, az Ő számára teremtett lelkek, akiknek minden sóhajtása és szívedobbanása öntudatlanul is Őt várja, mert csak Őbenne és Őáltala élhetnének igazán. S amikor közelget, mégsem ismerik fel és úgy elfordulnak tőle, mint valami közömbös idegentől! (10-11.)Pedig milyen kimondhatatlan nagy jót szalasztanak el és veszítenek el ezzel! Ha “befogadnák” Őt, azzal új élet kezdődnék számukra! Az a méltatlanul “életnek” nevezett nyomorúságos tengődés és vergődés, amelyet földi szüleiktől kaptak, átváltoznék “Istentől született” életté! “Isten fiaivá” tenné őket Jézus Krisztus, az Egyetlen, aki erre”hatalmat adhat” a benne hívőknek! (12-13.)Ezen fordul meg a dolog: “Őbenne hinni”, “Őt befogadni”. Róla hallani, róla valamilyen ismeretet szerezni – még nem elég. Az a döntő: megnyílik-e előtte hódolattal és örömmel a szívünk ajtaja, hogy Ő vegye azt birtokába? A kívülről bezörgető Jézus Krisztus odább is állhat és akkor hiába jött. A “befogadott” és a ház Urának elismert Megváltó viszi csak véghez az Ő, életet átformáló csodatételeit!
János evangéliuma is Jézus Krisztus történetét akarja elmondani, de nem a születésével kezdi, hanem visszamegy a világ teremtésénél is előbbre.Mert az, amit Jézus Krisztusban látunk, Istenben már “kezdetben” is, öröktől fogva megvolt. Ő Isten megnyilatkozása, élő szava. De Isten sohasem volt némaságba dermedt Isten. Életéhez mindig hozzátartozott a maga megszólaltatása, az “Ige”. Ő maga “Ige” volt mindenestől fogva és öröktől fogva! (1-2)Ezért van egyáltalán teremtett világ és benne öntudatos ember is. Isten a teremtésben is beszélt és azt akarta, hogy teremtményei megértsék: mit mond. Minden, ami e világon csak van, az “Igének” köszönheti létét, és ami “világosság” az emberi öntudatban van, az is az “Ige” által és annak kedvéért van! (3-4.)Ha az ember erről mit sem tud, annak maga az oka. Bűnével maga teremtette azt a “sötétséget”, amelybe bezárkózva eltompult az Isten örök “Igéjének” valósága iránt. Annak “világossága” szüntelenül fénylik, csak mi vagyunk vakok, akik “nem fogadjuk be” azt, míg Isten meg nem könyörül rajtunk! (5.)Nyisd meg, Uram, szememet és fülemet, hogy felfoghassalak, ha szólsz hozzám!
Kedves Testvérek! Mai programként szeretettel ajánljuk a “Karácsonyi dalok Európáért” című karácsonyi koncertfilmet, ami a linkre kattintva érhető el.A filmben…
A XX. század profetikus erejű költő-óriása drámai mélységekkel, és sötét örvényekkel terhelt életének egy pillanatában visszanézett az Idő kezdetére, villanásnyi látása kinccsé nemesült értő népének lelkében:
„Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett”
(József Attila)
Szent János apostol mennyei prológusa utolérhetetlen hittel, zseniális látással, tanítványi hűséggel sasként járja be a kezdetek ormait, a megváltás kegyelmét, a megszentelt élet üdvösségre vezető útját:
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be”
(Jn. ev. 1:3-5)
Az apostol fénylő elméje és Krisztus jobbját hordozó szíve mutatja tovább az utat a szenvedő magyar költőnek, aki az élet legbelsőbb titkát, a Logosz értelmét szerette volna megérteni és versben himnusszá kanonizálni.
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot”
(József Attila)