Urunk tanítását összefoglalva kiderül, hogy nekünk lehetetlen a tőle kívánt kapcsolatban élnünk vele, hacsak nem végzett bennünk természetfeletti munkát. Jézus Krisztus azt kívánja, hogy még zokon se vegye – elfojtva se legyen neheztelés tanítványa szívében, amikor zsarnokságba ütközik és igazságtalanság éri. Nincs az a lelkesedés, amely megállhatna azokban a feszültségekben, amelyekbe Jézus Krisztus helyezi bele szolgáját, egyes-egyedül a vele való személyes kapcsolat állja ki a próbáját, ami után csak ezt az egy célt látjuk: Isten számára vagyok itt, oda küldhet, ahova akar.
Az ősz király Székesfehérvár várának kápolnájában fia ravatala fölött néz bele a századokba.
Imre halott, nincs kire hagyni a trónt.
Hivassátok Ottót, a német-római herceget.
„Támogatod e a nép körében a kereszténységet?”
„Hogyne uram, fogom támogatni a szerzeteseket, a hitéletet, az ispotályokat.”
„Fogod-e szeretni népemet, a magyart?”
„Ezeket az ázsiai hordákat? Nem fogom szeretni”
„Nem te leszel a magyar király Ottó”
Az embernek soha nem lehet elég tiszta a lelkiismerete. Ahogy Jób mondja: „Ha igazam lenne is, bűnösnek mondana szája, ha feddhetetlen lennék is, hamisnak tartana” (Jób 9,20). Sok ember éppen azért hangsúlyozza becsületességét, mert önmaga sincs meggyőződve felőle. Lelkünkben szüntelenül érzünk egy vádat, vagy éppen vádak sokaságát, amint visszatérnek.
Az első gyülekezet kétnyelvű volt, mert kétféle csoportból állt: az arámul beszélő, Jeruzsálemben élő zsidókból lett keresztyénekből, valamint a görögül beszélő, a diaszpórákban szétszórtan élő zsidók csoportjából.
Nem szégyenülhetünk meg hitünkben. A szőrszálhasogatók és kritikusok támadhatják a Szentírást, hitünk alapját, az Úr azonban évről évre világosabbá teszi, hogy ebben a Könyvben nincs tévedés, sem túlzás, sem hiányosság. Nem szégyen egyszerű hívőnek lenni. Az egyszerű hit, amely csak Krisztusra néz, a dicsőség koszorúja a hívő fején, és többet ér, mintha bármilyen rendjelet viselne a mellén.