Képzeljünk el félreeső tanyai házat, vagy olyan palotát, amit pompás művű bronzkapuk zárnak el a világtól. A szobában ül valaki késő éjszaka, vagy kora reggel. Körülfogja a magány, lelkére telepszik az elhagyatottság, öntudatlanul is erős az érzése: senki sem zavarhatja most. Elmélyedhet gondolataiba, hajózhat ábrándjai taván, nézhet szenvedései ásító barlangjába, beleülhet unalma málasztó hamu-trónusába.