A zsidók szombatja és a keresztyének vasárnapja isteni rendelés. Az, hogy hét nap közül egyet különlegesnek tartunk, nem emberi ötlet, vagy társadalmi megegyezés, hanem Isten kifejezett akarata. Márk evangéliumában azt olvassuk, hogy „És monda nékik: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.”. (Márk 2:27.) Isten, az ember Teremtője, amikor a szombatot elrendelte, figyelembe vette, hogy mire van az embernek szüksége. Tudta, milyen fontos számunkra a testi-lelki felfrissülés, pihenés, valamint az, hogy Istent imádhassuk. A szombatnap tehát a pihenés és az imádat napja.
Imperator Caesar Domitianus (Róma, Kr. u. 51. október 24. – Róma, Kr. u. 96. szeptember 18.) uralkodása 81. szeptember 14.-96. szeptember 18. (római császár) írta: Arról a végső büntetésről, kivégzésről, avagy mártíriumságról, amellyel az istentelen világiak Krisztus hitüket vallóit sújtják.”
Abban a világban szokatlan szolidaritás hatotta át fiatal életét Domitianusnak, ismerte a szegénységet, papi pálya is vonzotta, nem volt jó a viszonya apjával és bátyjával.
Ott állt előtte Seneca római sztoikus filozófus, Néró császár nevelőjének intelme:
„Ducuint volentem fata, nolentem trahunt”, – „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják”
A református egyház mártíromság tanítására a következő értelemben foglalja össze a hitvallás, a bátorság és a mártíromság erényeit:
‡ Hitvallás: A mártír hitvallása a hitért és a vallásért halála, amelyet a Szentlélek ajándéka kíséri.
‡ Bátorság: A mártír bátorsága a halálfélelem feletti győzelemben, amelyet a Szentlélek erőssége kíséri.
‡ A mártír üldözőikre adott válaszaiban gyakran látjuk, hogy nem a büszkeség, hanem valóban emberfeletti erő, amely tele van szeretettel és nem gyűlölettel.
(1. dia, címlap) 2026 februárjában a Magyar Református Egyház egy évszázadokkal ezelőtt történt eseményre emlékezik. 350 éve történt, hogy prédikátorainkat gályarabságra adták el, és onnan, csodálatos módon, 1676. február 11-én mégis megszabadulhattak. A mai vasárnapi istentiszteleten sok-sok gyülekezetben irányítjuk közösen a figyelmünket rájuk. Történetük felidézése így nem csak velük, hitvalló őseinkkel köt össze lélekben bennünket, hanem egymással is.