Isten teremtett világának van egy belső erkölcsi rendje. Ige, Fény, Igazság, Erő, Szeretet hívta életre Kezdetben, és tartja fenn Krisztusban a Lélek által.
Kezdettől ragyogott Nimród király a Gesta Hungarorum lelke, Hunor-Magor atyja, Attila fejedelem őse, Csaba királyfi csillagösvénye, Árpád Vezér példaképe, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Károly Róbert, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos királyaink zsámolya.
Számukra kezdettől 896, 907, 1241, 1526, 1541, 1604, 1703, 1848, 1914, 1920, 1944, 1956, 1989, – minden perc 56, soha nem halványuló ereje és fénye, mely üzen a zsarnoknak:
Tanuld meg idegen, hogy 56!, vésd fejedbe Káin, hogy 56!, okulj belőle honi labanc, hogy 56!, halld Szent Urunk hangját, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével!
Az imádság nélkülözhetetlen a magunkkal való vitában. Ahogy mai igénk, úgy a zsoltáríró is mondja: „Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le! Igaz áldozattal áldozzatok és bízzatok az Úrban!” (4. zsoltár, 5-6).
Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő. Egyedül ez vonja meg tisztán azt a finom határt: meddig mehetünk, mit nem léphetünk túl. Lám, az Ige magát a haragot nem kifogásolja, csak a belőle eredő vétket. Nem áll ez ellentétben a Hegyi Beszéd lélektanával, ahol a rosszindulat, a harag, a gyűlölet már magában hordja a vétket, a gyilkosságot. Itt a harag még csak a lélek emóciója, felháborodása, az érzelmi világ reakciója a sérelem ellen, az igazságtalanság ellen, az istentelenség ellen.