(1. dia, címlap) 2026 februárjában a Magyar Református Egyház egy évszázadokkal ezelőtt történt eseményre emlékezik. 350 éve történt, hogy prédikátorainkat gályarabságra adták el, és onnan, csodálatos módon, 1676. február 11-én mégis megszabadulhattak. A mai vasárnapi istentiszteleten sok-sok gyülekezetben irányítjuk közösen a figyelmünket rájuk. Történetük felidézése így nem csak velük, hitvalló őseinkkel köt össze lélekben bennünket, hanem egymással is.
„És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk”. De hát mikor lehet Istennek jó kedve mirajtunk?
A kisfiamat ezen az őszön adtam gimnáziumba. Az első hetek munkája után örömmel dicsekedett vele, hogy jól felelt. Jól van, fiam, örülök ezen, de majd csak akkor tudok igazán örvendezni, ha meghozod a bizonyítványodat és az is ezt bizonyítja.
Isten jókedve miként nyugodhatik meg mirajtunk? Ha elindulunk? Ha teszünk néhány lelkes lépést a keresztyén életben? Ha elkezdünk cselekedni? Ha termünk néhány gyümölcsöt? Óh, nem! Isten jókedve akkor nyugszik meg rajtunk, ha hűségesek maradunk mindhalálig.
Ő a legerőszakosabb kegyelemre törő személyiség a Biblia alakjai közül. Szentfölddel határos, de azon kívüli pogány terület Tirus és Sidon vidéke, melynek pogány lakója ő, akinek a jézusi működés eme szakaszában semmi jogcíme nincs a Krisztus-közösségre és a belőle származó javakra. Jézus átmenetileg – kivételesen odaérkezvén, még észrevétlen maradt a szentföldi telepesek előtt, de ő már szűnni nem akaró kiáltozással hívja fel magára és nagy bajára Jézus figyelmét. Ezt már a tanítványok is megsokallják, de ő nem sokallja meg sem e negatív visszhangot, sem a reá felelő jézusi jeges hallgatást.
Jézus újra meglepő választ adott. Nem egyszer azt olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus megdorgálta tanítványait, mert helytelen kérdést tesznek fel. És úgy tűnik, hogy ebben az esetben túl messzire mentek. Azt várnánk, hogy Jézus így szól: Csak kövessetek engem, és semmit ne gondoljatok a jutalommal. Ahelyett azonban, hogy megszidná őket, Jézus a legmegragadóbb színekkel festi meg az Istennel való élet képét.
Isten neve Isten lényegét jelenti. A Bibliában igen sok felszólítást találunk arra, hogy tartsuk tiszteletben Isten nevét. Az Úrtól tanult imádságban talán vasárnapról vasárnapra elmondjuk, hogy „szenteltessék meg a Te neved”. Isten nevét azonban megszentségtelenítheti a fegyelmezetlen beszédstílus, és bizony nem ártana, ha időnként leltárt tartanánk szókincsünkben, és kiselejteznénk ami nem oda való.