Messze van tőlem az én kedves, kis családom. Reggel nem köszöntenek gyermekeim, este nem érzem arcomon búcsúcsókjukat. Szakadatlanul velük foglalkozom s bár ezer szállal köt le itt a világ, mégis velük vagyok szüntelen. Ha gyermeket látok, az enyém jut eszembe; ha egymással beszélgető hitvest, a páromra gondolok. Kellett ez a távolság nekem, hogy még jobban szeressem őket. Emlékezetemből eltűnnek a mindennapi élet apró tövisei, nehézségei és terhei, csak a családi élet boldog együttlétének szépségeit és fénylő emlékeit látom szüntelen, mint egy előttem úszó délibábot. Mennyire szeretem őket és milyen drágák nekem! Most látom igazán, milyen boldog vagyok otthon, velük.
Az első parancsolat azzal foglalkozott, kit illet meg az imádat, a második pedig arról szól, hogyan kell Istent imádnunk. Az első parancsolatban Isten az ember kizárólagos imádatára támaszt igényt, a másodikban arra, hogy ez az imádat őszinte és lelki jellegű legyen. „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk”.(János 4:24.) Európában manapság aligha fordul elő, hogy valaki olyan szobrot készít, amely számára Istent jelképezi, és amelyet istenként imád.
Valaki azt kérdezte egy lelkipásztortól: „Ha Isten követője leszek, minden problémám megoldódik?”
Válasz: „Természetesen nem, nem is lenne jó, hiszen saját erőfeszítés nélkül sokan csak a könnyű sikerre vágynának.
Viszont Isten-követőjeként minden feladatra kapsz erőt, kitartást, kegyelmet. Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által nyer célt.”
Szent Urunk imája halálára készülve a legnagyobb az imák között.
„Múljék el tőlem a keserű pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
(Mt. 26:39)
Szükségünk van Istenre, és neki mindig van ideje számunkra, ha keressük Őt.
De nem lehet ezt a találkozást kiérdemelni, vagy kegyeit megvásárolni, egyszerűen csak keresni kell Őt.
Nagy dolog az igazság. Egy örökkévaló mérték.
Olyan óriási a horizontja, hogy sokan kételkednek benne, mint Poncius Pilátus Júdea helytartója, a császár barátja, aki azt kérdezi Krisztus Urunktól a kihallgatás reggelén: „Mi az igazság?”
Mindjárt az elején meg kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt, az olvasásra ajánlott részben szereplő példázatot, mert valahányszor olvasom, mindig egy felejthetetlen élményem jut eszembe. Hét éves voltam, amikor meghalt édesapám. Anyám elment cselédnek a városba, én meg nagyszüleimnél maradtam szülőfalumban. Egyszercsak hírül vettük, hogy Kis Sándor unokabátyám nősül. No,majd meglátjuk, mennyi tisztesség van a te Szabó famíliádban – mondta anyai öreganyám. Meghívnak-e a lakodalomba? Mert apád után téged illet a meghívás. Aztán eljött a nap, amikor a vőfélyek – hívogatók – régi módon: felpántlikázott bottal, rigmusokkal elindultak a faluba a kijelölt házakhoz.
Az „úgy” módhatározó új jelentést villant elénk. Örvendező szeretettel szeret az Isten bennünket. Mert a mindentudó Isten előre tudta a szabadság kockázatával teremtett világ sorsát is. Ez pedig először is azt jelenti, hogy ez a világ nem áll meg a halott anyagnak a színvonalán, sem a tenyésző növényi életnek, az ösztönös állati életnek a színvonalán, nem áll meg a „lelki automaták”-nak a színvonalán, hanem szabad, önelhatározásra képes, szellem-erkölcsi teremtményekben tetőzik: az emberekben. A szabadság kockázatában benne lesz a bűn is. Benne lesz ezáltal a bűn által annak a megsokasodása, a bűnnek az „akkumulációja” is benne lesz ebben a világban és csak Isten Fiának vérével lesznek eltörölhetők a bűnök. Mégis: kezdet-kezdetén látja Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó, és Isten megnyugszik minden ő munkájától.