Tekintetem, amely magam helyett Krisztusra néz, egyszerre megtanít arra, hogy nem én vagyok bánatommal, örömömmel, büszkeségeimmel, kudarcaimmal a világmindenség középpontja! A világmindenség egyensúlya bomlik meg a lelkemben, ha azt merem mondani: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én”, „van-e még oly bánat, mint az én bánatom!” Ez lélektanilag egy pillanatig lehet igaz, de ezzel az érzéssel, ezzel a „kozmikus egyensúly-vesztéssel” élni egy életen át, egy örök életen át lehetetlen! A Krisztusra vetett tekintet önmagam helyett éppen azt jelenti, hogy valóban a világmindenség középpontjára, Isten testet öltött szeretetére vetem tekintetemet. És ezáltal helyreáll bennem a világmindenségnek testi, lelki, szellemi egyensúlya és ebben az egyensúlyban erőt nyerek, mely elég az életre, elég a halálra, elég a végső értelem megnyerésére, örök életre, az üdvösségre!