„Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképen a pásztor tudakozódik nyája után, a mely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, a hova szétszóródtak a felhőnek s borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Úr Isten; Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem; és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik.” (Ez 34,11–16)
Háromszor mutat rá a Szentírás a Szentlélek munkájára István életében. Először a diakónusi szolgálatban. Az apostolok erre a szolgálatra Szentlélekkel teljes embereket kerestek. Emberileg elég lett volna ehhez az üzleti érzék és tisztesség, valamint az igazságosság, hiszen a gyülekezet közös élelmezési feladatainak ellátásáról volt szó. De az apostolok mélyebbre néztek. A gyülekezetben fel akarta ütni a fejét a zúgolódás és elégedetlenség lelkülete. Ennek a legyőzésére szükség volt a Szentlélektől való szeretetre, erőre, bizalomra mindannak aki adott, mindannak aki kapott. István és segítőtársai a Szentlélek által végezték munkájukat, és a zúgolódás eltűnt a gyülekezetből. A keresztényeknek nem külsődlegesen és felületesen kell venni hivatásukat, hanem Isten dicsőségére kell azt betölteniük, és ehhez nem elég az emberi ügyesség. Hivatása végzése közben ellentét támadt István és a különböző filozófiai iskolák képviselői között.