Fontos kérdéseknél a bizonytalanság szorongást vált ki, a bizonyosság pedig boldoggá tesz. Hogyan jutott el Péter arra a bizonyosságra, hogy Jézus a világnak rég megígért Megváltója? Mindenekelőtt nem a csodák szolgáltattak alapot erre a hitbeli bizonyosságra, de azok is közreműködtek. A kánai menyegzőn történt első csoda után ezt olvassuk: „és hittek benne a tanítványai”. Azonban a csodákban való hit mindig csak kezdeti hit, Jézus maga nem sokra tartotta ezt: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”. Péter számára Jézus beszéde, szavai voltak a döntők. „Örök életnek beszéde van tenálad”. Belsőleg bizonyossá vált előtte: Ő az és senki más, akiben egész üdvösségünk el van rejtve.
Harmadik, egyben utolsó missziói útjára indul Pál apostol néhány hűséges harcostársával, melynek végállomása nem lehet más, mint a Birodalom Fővárosa: RÓMA.
Korinthus, Antiochia, Efézus, Troász, Milétosz Szíria, Athén, Szaloniki – megannyi állomása Krisztus Urunk jó nevének édes ízével emlékeiben.
Előtte már magasodott a hamis vádak súlya, az igazságtalan börtönök kényszere, a hajótörések beszélhetetlen próbája.
Húsvét és Pünkösd közötti 50 nap különös lelki állapotban érte az apostolokat, majd a Lelki Néppé Nemesedett Egyház sorsa megrázóan szép földrajzi, lelki, vallási, pszihológiai, néprajzi leírásban kell életre az Apostolok Cselekedeti c. mű 28 fejezetének érdekfeszítő leírásában.
Krétáról indulva Ciprus alatt útban Róma felé Málta szigetének partjainál szenvedett súlyos hajótörést a tengerjáró hajó a hatalmas viharban, hiszen már november volt.
Tél kezdetén hiába intette a hajótulajdonost az apostol, tudván, hogy tragédia lesz a vége.
Annak csak a rakomány és a haszon számított.
Figyeljétek csak meg mai igénket: magához hívta, kiküldte… Tudjátok, a z egész keresztyén élet ritmusa lüktet ebben! Úgy küldi ki Krisztus a tanítványait ebbe a világba, hogy előbb magához hívja, majd felkészíti őket a kiküldetésre. Így válik érthetővé a templom, az istentisztelet jelentősége is. Idesereglünk a templomba, Jézus hívására, és innen küld ki bennünket a világba. Azért jövünk ide, Jézushoz, hogy felkészülve mehessünk ki a világba. Ne úgy tekintsétek tehát ezt a templomot, mint egy olyan kis szigetet, ahová még nem csapott be a világ szennyes hulláma, vagy mint egy kis lelki oázist, ahol az ember végre valami mással is foglalkozhat, mint a pénz, meg a munka, meg a politika, a kenyér-gondok.
Napjainkat áthatja az isteni dolgok utáni kutatás, félénk tapogatózás és keresés. Korunkba beköszöntött a nagy magányosság, az a magányosság, amely csak ott létezik, ahol az Isten általi elhagyatottság uralkodik. Nagyvárosaink közepébe a megszámlálhatatlan embertömegek legnagyobb, legvadabb tülekedésébe betört az elmagányosodás és a hontalanság nagy ínsége. De fokozódik a vágy is, hogy bárcsak ismét eljönne az az idő, amikor Isten az emberek között tartózkodik, amikor Istent meg lehet találni. Égetően forróvá vált – és csillapításra vágyik – a szomjúság, hogy kapcsolatba lehessen kerülni az isteni dolgokkal.
A Bibliában azt olvassuk, hogy amikor veszteséges időszakon megyünk keresztül, akkor az első dolog, amit tennünk kell, az, hogy elengedjük a bánatunkat. A tragédia mindig erős érzelmeket vált ki – dühöt, félelmet, depressziót, aggodalmat és néha bűntudatot. Ezek az érzések megijeszthetnek, és gyakran nem tudjuk, mit kezdjünk velük. Amikor nagy veszteséget élünk át, feltörnek belőlünk ezek a súlyos érzések. Ha most nem foglalkozunk velük, akkor később sokkal tovább fog tartani a felépülésünk.