Nagy baj az nekünk, hogy a szavaink jelentése nem elég pontos. Azt szoktuk például mondani a szelíd emberre, hogy olyan, mint a galamb. Dehogy olyan! Legfeljebb még a galambra ha lehetne egy kis túlzással mondani, hogy ösztönösen olyanforma, mint a szelíd ember tudatosan. De még így sem volna igazunk, csak úgy formán. A kutya sem szelíd, csak azért, mert megsimogathatod, és mert nem harap. Görög, római, zsidó, hindu nem lehet szelíd. (Már ti. meg nem tért zsidó, buddhista, mohamedán vagy hindu.) Szelíd csak az olyan ember lehet, aki örökségül bírja a földet.
Nem múlik el? Dehogynem. Szerettem valakit, úgy szerettem, hogy torkomban dobogott a szívem, ha csak rá gondoltam; s ma, ha látom, egészen idegen. Hogy szeretett egyszer a gyermekem! Bújt hozzám, ölelt, csókolt, mindene voltam, s már hónapok óta nem ír, még leveleimre sem válaszol. Volt egy barátom, hogy szerettük egymást, s most már a neve sem jut az eszembe. Kint jártam a temetőben, díszes, drága márvány csodák alatt gyom és dudva, évek óta nem nézett rá senki… A márványon: „Soha nem felejtünk, örökké szeretünk…”
Isten teremtett világának van egy belső erkölcsi rendje. Ige, Fény, Igazság, Erő, Szeretet hívta életre Kezdetben, és tartja fenn Krisztusban a Lélek által.
Kezdettől ragyogott Nimród király a Gesta Hungarorum lelke, Hunor-Magor atyja, Attila fejedelem őse, Csaba királyfi csillagösvénye, Árpád Vezér példaképe, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Károly Róbert, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, II. Ulászló, II. Lajos királyaink zsámolya.
Számukra kezdettől 896, 907, 1241, 1526, 1541, 1604, 1703, 1848, 1914, 1920, 1944, 1956, 1989, – minden perc 56, soha nem halványuló ereje és fénye, mely üzen a zsarnoknak:
Tanuld meg idegen, hogy 56!, vésd fejedbe Káin, hogy 56!, okulj belőle honi labanc, hogy 56!, halld Szent Urunk hangját, hogy nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével!
Az imádság nélkülözhetetlen a magunkkal való vitában. Ahogy mai igénk, úgy a zsoltáríró is mondja: „Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le! Igaz áldozattal áldozzatok és bízzatok az Úrban!” (4. zsoltár, 5-6).
Az imádság a legnagyobb önfegyelmező erő. Egyedül ez vonja meg tisztán azt a finom határt: meddig mehetünk, mit nem léphetünk túl. Lám, az Ige magát a haragot nem kifogásolja, csak a belőle eredő vétket. Nem áll ez ellentétben a Hegyi Beszéd lélektanával, ahol a rosszindulat, a harag, a gyűlölet már magában hordja a vétket, a gyilkosságot. Itt a harag még csak a lélek emóciója, felháborodása, az érzelmi világ reakciója a sérelem ellen, az igazságtalanság ellen, az istentelenség ellen.
A 38 éve beteg története kivételt képez a többi evangéliumi betegség-elbeszélés között: 1, a betegség mondhatatlanul hosszú idejének kiemelésével, 2, az Úr Jézusnak a helyzethez látszólag nem illő különös kérdésével, 3. a betegnek e kérdésre adott rendkívül összpontosított válaszával. A pokoli Gondolkodó mindháromból csüggesztő és kárhoztató értelmet olvas ki. A 38 éves betegség értelmetlensége: teljes Isten-cáfolat. – A jézusi kérdés: „Akarsz-e meggyógyulni?” – nem képtelenség-e ebben a helyzetben? Hiszen itt mi mást akarhat egy ilyen beteg, mint gyógyulást? – Végül a beteg miért csupán panaszkodik az Úrnak az őt segítő ember(ek) hiányáról, mikor végre az örök Segítő föléje hajol? Ebből a valakiből sem lesz énekes halott!