Testvéreim tudjátok, hogy mindig azt a helyzetet a legnehezebb megérteni, amelyet az ember nem élt át és nem tapasztalt meg a saját életében. Elszakított területek országaiban, szórványban, diaszpórában élni a világ végén, küzdelem.
Nem az anyagiakért, nem a földi javakért, nem az olcsó sikerekért, – Zrinyi Ilonával szólva ezek másodlagos kérdések.
Hanem a magyar szóért, magyar kultúráért, magyar világhírért.
Az kérdezi ezeket, aki soha nem járt közöttük, nem érti és nem is érdekli.
„Bárányként bárányok között élni nem nehéz, de bárányként farkasok között élni az már túlélés, küzdelem, gyötrelem”, írja egy magyar lelkész Beszterce-Naszód megyéből, ahol 800 éves ékszerdoboz templomával szemben a 30 éves román ortodoxia hagymakupolás templomából minden vasárnap 5 istentiszteleten keresztül hangfalakon keresztül tolják az utcára, maroknyi magyarságra, „Hogy ki az Úr mennyen és földön”.
„Ezt meg élve az ad erőt számunkra, hogy Magyarország nem a határon túl van, hanem a szívünkben”
Hősökre emlékezünk ma, azokra a magyar honvédekre, akik a Don-folyó mellett 1943. január 12-én kezdődött szovjet támadás hősei és áldozatai voltak. Német követelésre küldte ki a magyar kormány az előző évben a 2. Magyar Hadsereget (korabeli hivatalos elnevezéssel Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg). Többhónapos előnyomulás után érték el a Don vonalát. Közben súlyos harcokra is sor került. A legsúlyosabb harcokat azonban a Donnál vívták különösen három helyen, Korotojak, Uriv és Scsucsje helységek térségében, ahol a keletre kikanyarodott folyót nem sikerült menetből elérniük. Heves harcokkal a szovjet katonák e hídfőkben megvetették a lábukat.