Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki a Hegyi beszéd jelenleg összeverődött olvasó táborában derék, becsületes, tisztességes, de Krisztustól igazán távol élő embereket ismer. Jómagam is valóban sok ilyet ismerek. Nagyon gyakran szégyenkeztem már velük szemben, magunk miatt. Bizonyos tekintetben sokkal különbek nálunk. Jó családapák, jó honpolgárok. Kötelességteljesítők, józanok, gerincesek. Igénytelenek, egy igaztalan fillér kezükhöz nem tapad. Liberális gondolkodásúak, szerények, műveltek. Részvéttel viseltetnek a nyomorultak iránt, jótékonyak is.
A Les Preludes (Preludiumok – Előjátékok (Liszt Ferenc legismertebb szimfonikus költeménye, amit 1854-ben mutattak be Weimarban.
A zeneirodalom szellemóriása, a világ valaha élt legnagyobb zenei titánja ezt írta művéről:
„Mi más az életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?
A szív fénylő hajnala a szerelem.
Melyikünk sorsát nem zavarja meg a boldogság első áradata után a vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát?
És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megpróbáltatások után nyugalmat a természet idilli csendjében és saját emlékeiben?”