Amikor azonban az ember gondolatai Isten felé fordulnak, valahogy megtorpanásra kényszerül. Sötétben tapogatózik. Elveszti a talajt a lába alól, és idegenül érzi magát. Végtére is ez nem meglepő, hiszen Isten – bárki, vagy bármi legyen is – halhatatlan, végtelen létező, míg mi halandók és véges teremtmények vagyunk. Ő minden szempontból túl van felfogó-képességünk határain. Ezért van az, hogy értelmünk – bár más vonatkozásban csodálatosan hatékony eszköz lehet – itt, ha magára marad, nem tud rajtunk segíteni. Nem tud felkapaszkodni Isten végtelen értelméhez. Nincs létra, nincs híd, csak roppant nagy, mérhetetlen távolság. „Ki tudod-e találni, mi az Isten titka?” – kérdezték Jóbot (Jób 11,17). Nem, ez egyszerűen lehetetlen.
Ez az ígéret az istenfélő embernek szól, aki buzgó igyekezettel jár a szentség útján. Az ilyen ember otthonát megáldja az Úr; felesége és gyermekei nagy boldogság forrása. A gyülekezetben is arra törekszik, hogy az Úr ügye ott is virágozzék, mert éppúgy gondja van az Úr házára, mint a magáéra. Ha az Úr építi házunk népét, illő, hogy mi is igyekezzünk az Úr házát építeni. Javaink csak akkor értékesek igazán, ha a kiválasztottak gyülekezetének építését szolgáljuk velük.
Testvéreim tudjátok, hogy mindig azt a helyzetet a legnehezebb megérteni, amelyet az ember nem élt át és nem tapasztalt meg a saját életében. Elszakított területek országaiban, szórványban, diaszpórában élni a világ végén, küzdelem.
Nem az anyagiakért, nem a földi javakért, nem az olcsó sikerekért, – Zrinyi Ilonával szólva ezek másodlagos kérdések.
Hanem a magyar szóért, magyar kultúráért, magyar világhírért.
Az kérdezi ezeket, aki soha nem járt közöttük, nem érti és nem is érdekli.
„Bárányként bárányok között élni nem nehéz, de bárányként farkasok között élni az már túlélés, küzdelem, gyötrelem”, írja egy magyar lelkész Beszterce-Naszód megyéből, ahol 800 éves ékszerdoboz templomával szemben a 30 éves román ortodoxia hagymakupolás templomából minden vasárnap 5 istentiszteleten keresztül hangfalakon keresztül tolják az utcára, maroknyi magyarságra, „Hogy ki az Úr mennyen és földön”.
„Ezt meg élve az ad erőt számunkra, hogy Magyarország nem a határon túl van, hanem a szívünkben”
Hősökre emlékezünk ma, azokra a magyar honvédekre, akik a Don-folyó mellett 1943. január 12-én kezdődött szovjet támadás hősei és áldozatai voltak. Német követelésre küldte ki a magyar kormány az előző évben a 2. Magyar Hadsereget (korabeli hivatalos elnevezéssel Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg). Többhónapos előnyomulás után érték el a Don vonalát. Közben súlyos harcokra is sor került. A legsúlyosabb harcokat azonban a Donnál vívták különösen három helyen, Korotojak, Uriv és Scsucsje helységek térségében, ahol a keletre kikanyarodott folyót nem sikerült menetből elérniük. Heves harcokkal a szovjet katonák e hídfőkben megvetették a lábukat.