Móra Ferenc a szokottnál hangosabban szól rá homokország-beli kisfiú barátjára, Ósikára, mire az megijed, s rögtön kérdőmondattá alakítja át szokásos kijelentő-állító mondatát: Mujkusz bácsi, te jó emböl vad? A félelem ijedt embert csinál a nyugodt emberből. Noé is ijedt emberként lép a szárazföldre, s ezt számtalan jel mutatja. Határozott parancsra oszlatja fel csak „magán-háztartását”, s ereszti szabadon az állatokat, csupán a szivárványnak hiszi el, hogy nem haragszik Isten a világra meg az emberre, „búfelejtőre” van szüksége, hogy háborgó lelkét lecsillapítsa, a részegség rózsaszín felhőjébe bújik a valóság elől.
Milyen indulat volt a Jézus Krisztusban? Ez az egyik legnehezebb dogmatikus rész, de gyöngyszeme a Bibliának: aki megüresítette magát – alászáll. Az alászállás indulata, a betlehemi bölcsőtől – ahol barmok ettek, piszkítottak – még mélyebbre, szenvedések közé, emberek közé, egészen a keresztig, amikor a tenyerébe, lábába szegeket vertek. – A legmélyebbre alászállni! Ez a krisztusi indulat. Az alászállás indulata.
Benneteket, filippi-beliek, akik hiúságotokban, gőgötökben, önmagatok érdekei nézésében fölfelé akartok szállni, Krisztus szerelmére kérlek, hogy legyetek egyetértők! Mégpedig az agapéban. Ugyanazt a szeretetet tanúsítsátok, amit Krisztus tanúsított irántatok, és az az érzület legyen bennetek.
A vértanú, a mártír olyan ember, aki egy eszméért, hitért, annak igazságáért áldozza életét, vérével tanúskodik hite, eszméje, igazsága mellett.
A szó a görög martürosz szó nyomán, a latin martyrium közvetítésével jött létre, a vértanú jelentése az újtestamentumi görög szövegek alapján alakult ki.
A keresztény mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja.
A keresztény ember úgy tekint Megváltó Urára, mint az első vértanúra.
Krisztus Urunk az Újszövetségben Ábelt említi első vértanúként, akit testvére irigységből ütött agyon a mezőn.
Szent Urunk több beszédében tanította, hogy követőire kereszthordozás, börtön, akár kereszthalál is várhat.
Keresztelő Szent Jánost lefejezték, Szent István diakónust halálra kövezték, Szent Pál apostolt lefejezték, Szent Péter apostolt fejjel lefelé feszítették keresztre, Szent András apostolt andráskeresztre feszítettek,
Szent Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték, de elmondhatjuk, hogy Szent János apostol kívételével valamennyi apostol mártír halált halt.
Isten igéje szerint tehát a szenvedés: fenyíték vagy az itt használt eredeti görög szó pontos magyar fordítása: nevelés. A szenvedés tehát olyan nevelő eszköz az Isten kezében, amely által a lelki kiskorúság állapotából a nagykorúságra vezeti, neveli gyermekeit. Egy költő mondta egyszer, hogy el tudná képzelni, hogy szenvedés árán az állatok emberré változnak. És tulajdonképpen ez történik a szenvedővel: általa valóban az állatból emberré leszünk, olyan emberré t.i. amilyenné az Isten gondolta el az embert. A szenvedés megnemesíti, Isten országa számára megérleli a lelket. A legnagyobb istenhívők, a legfinomabb és legmélyebb lelkek mindenkor a legtöbbet szenvedett emberek voltak.
A bűnös ember megszemélyesítője történetünkben a samáriai asszony. Akarva-akaratlanul, bűnbe merült személyes élete nyomán ő: önmaga megkötözött börtönőre és egyúttal legszigorúbban őrzött foglya. Hiszen ki tudja úgy őrizni, ellenőrizni, hajtani, kihajtani, kizsigerelni, végtelenségig csigázni az embert, mint eltorzult, végleg önmaga ellen forduló saját lénye? Lehet-e bármely cenzúra szigorúbb az öncenzúránál? És van-e nagyobb zsarnokság annal, amelyik „belőled bűzlik-árad; magad is zsarnokság vagy”? (Illyés Gyula)