Meleg, barna szempár jelenik meg előttem. Egy öreg indus misszionárius szeme, akivel 1940-ben sokat üldögéltem a bázeli missziói otthon kertjében. Megrázó hatással volt rám, amikor elmondta, hogy élete első harmadában hogyan próbálta szóra bírni áldozatokkal, imával, böjtöléssel, önsanyargatással pogány élete néma bálványait. Hogyan ült összekuporodva a sors, a végzet bálványa előtt, és testét vagdalva hogyan könyörgött hozzá, szóljon csak egy szót neki, adjon jelet jövendő élete felől. De a bálvány néma maradt.