Az emberiség az eset óta várja a szabadítót, várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja, akiben rút arca megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. S mikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, a drága Szabadító, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret, mikor igék és csodák bizonyítanak mellette: az ember megöli és kiveti maga közül Istennek képmását, mint a gonosz szőlőművesek a király fiát. Az Egyetlenegyet, az Egyszerit és Tökéletest, Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és theológusok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslő ordítozásai közben keresztre verik, mint egy világ-mételyt. Milyen irtózatos tény, vád és ítélet reánk, hogy egy népnek, aki hozzá Isten választott népe volt, egy kornak, amelyik éppen az idők teljessége volt, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljék Jézust, akiben Isten testté lett. Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett? Halálában az egész emberiség, az örök ember bűnös.