Kedves Testvérek! Mai újszövetségi igénk: Pál apostol efézusbeliekhez írt levele 3. részének 4-5. versei: 4, Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én…
„Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképen a pásztor tudakozódik nyája után, a mely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, a hova szétszóródtak a felhőnek s borúnak napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban, s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom meg őket, ezt mondja az Úr Isten; Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem; és a kövéret s erőset elvesztem, és legeltetem őket úgy, mint illik.” (Ez 34,11–16)
Háromszor mutat rá a Szentírás a Szentlélek munkájára István életében. Először a diakónusi szolgálatban. Az apostolok erre a szolgálatra Szentlélekkel teljes embereket kerestek. Emberileg elég lett volna ehhez az üzleti érzék és tisztesség, valamint az igazságosság, hiszen a gyülekezet közös élelmezési feladatainak ellátásáról volt szó. De az apostolok mélyebbre néztek. A gyülekezetben fel akarta ütni a fejét a zúgolódás és elégedetlenség lelkülete. Ennek a legyőzésére szükség volt a Szentlélektől való szeretetre, erőre, bizalomra mindannak aki adott, mindannak aki kapott. István és segítőtársai a Szentlélek által végezték munkájukat, és a zúgolódás eltűnt a gyülekezetből. A keresztényeknek nem külsődlegesen és felületesen kell venni hivatásukat, hanem Isten dicsőségére kell azt betölteniük, és ehhez nem elég az emberi ügyesség. Hivatása végzése közben ellentét támadt István és a különböző filozófiai iskolák képviselői között.
Az idő egész világmindenségünk és benne különösen emberi éltünk számára döntő valóság. Ezt a legújabb világszemléletek természet-, társadalom-, szellemtudományokban éppúgy, mint a filozófiai eszmélődésekben és teológiai felismerésekben úgy mondják ki, hogy az időt a történetoségben megalapozottnak, a történetiséget az időben megalapozottnak látják. A világmindenség nem „van” teljesen stabil, változatlan állapotban, hanem dinamikusan „történik”. És a mindenható Isten ebben a kozmosz-történetben ad nekünk a föld életének kék bolygóján élettörténetet. A mi emberi élettörténetünk a kozmosz-történetbe úgy van beágyazva, ahogyan az egész kozmosz-történet az üdvtörténetbe-, a mindenható Isten életének dinamikus történetébe ágyazódik. Mindez annyira igaz, hogy ami nem történik, az nincs. Ami van, az történik. És mindez azt jelenti, hogy a Szentírás igei kijelentése az örökkévalóságról az idő formáiban beszél. Az örökkévalóság nem időtlenség, hanem az időt megszüntetve megőrző és beteljesítő idő-felettiség.
Az Úr törődik minden velem kapcsolatos dologgal. Figyeli, ami bennem jó, de nem tökéletes, megtartja és tökéletessé teszi azt. Milyen vigasztaló ez, mert magamtól nem tudnám tökéletességre vinni a kegyelem művét. Efelől egészen bizonyos vagyok, hiszen minden nap vétkezem, és idáig is csak az Úr segítségével tudtam fejlődni. Ha az Úr elhagyna, minden korábbi tapasztalatom semmivé lenne és elvesznék.
De az Úr ezután is megáld. Tökéletesíti hitemet, szeretetemet, jellememet, életművemet. Mindezt azért, mert Ő elkezdte a munkát bennem. Isten adta belém a tökéletesség utáni vágyat. Ő segítette bizonyos mértékig már el is érni azt. Ő soha nem hagy semmit félbe, ez teljesen idegen lenne dicsőséges lényétől. Tudja, hogyan vigye véghez kegyelmes szándékát, és noha saját bűnös természetem szövetkezik a világgal és az ördöggel, hogy munkáját hátráltassa, én mégsem kételkedem ígérete beteljesülésében.