Jézus igen kevés alkalommal bizonygatta irántunk érzett szeretetét. Nem szavakkal szeret Ő, hanem tettekkel és valóságban, amint az Atya szerette Őt. Tehát Jézus isteni és szent szeretettel szeret. – Isten nem azért szereti az embereket, mert szeretetre méltóak és vonzóak; Ő szereti a világot, mely vele szemben hidegen és ellenségesen viselkedik. Teremtményei elfordultak tőle, menekülőben vannak előle és szemben állnak vele. Ő szereti a lázadók világát és igyekszik megnyerni azt. Így Jézus szeretete is a bűnösök iránt érzett szeretet. Aki önmagát bűnösnek ismeri fel, azt mélyen megszégyeníti és megalázza ez a szeretet és alig tudja felfogni, annyira meg nem érdemelt szeretet ez. Amint valamikor a Megváltó számára földi életének napjaiban az Atya szeretete kimondhatatlan gazdagságot és mély örömet jelentett, így Jézus szeretete is vigasztalás, gazdagság és erő Isten minden gyermeke számára.
Hitünk nagy alaptétele, hogy kegyelemből igazulunk meg és nem a törvény cselekedeteiből. Ez azt jelenti, hogy az üdvösséget nem magunk vásároljuk meg Istentől, nem a szerződési feltételek megtartása árán jutunk hozzá, tehát nincs jogunk Istentől követelni azt. Az üdvösséget ingyen adja Isten az Ő örök kegyelméből és mi a hitünkkel alázatosan elfogadjuk azt.
Ebből sokszor azt a vádat kovácsolják ellenünk, hogy minálunk nincs értéke a jó cselekedeteknek, sőt azt a következtetést is levonta már a rosszindulat, hogy nálunk felesleges jót cselekedni. Pálnak is voltak ellenfelei, akik ezt a kérdést vetették fel: Vétkezzünk tehát, hogy annál nagyobb legyen a kegyelem? Pedig a jó cselekedetek igazi értékét egyedül a mi hitünk mutatja. Hármas, felséges bizonyságtétele van a jó cselekedetnek.
Magyar históriánk krónikása jegyzi, amit mindenkinek tudnia kellene, hogy az Árpád-ház, a Rákóczi-ház és a Báthory-ház volt a legtöbb vezetőt adó rangos dinasztia, amely abban a szinte reménytelennek tűnő helyzetben tartotta fenn a magyar államiságot Erdélyben a Mohács utáni időkben, amikor minden összeomlani látszott, elvetve a jövendő talpra állás magját a Duna-Tisza vidék számára is.
Hitünk hősei és népünk verítéke az eljövendő közel 500 esztendőben úgy tudta újra közép hatalommá tenni a Magyar Királyságot, hogy soha többé már nem lehetett magyar királya a királyi Magyarországnak.
Isteni küldetéssel felruházott lelkek voltak Fejedelmeink, meggyötört, magányos, sokszor különc géniuszok, hiszen Bocskai fejedelem, majd a Rákóczi-ház felemelkedése 1688-1711 között, aztán az 1867-1918 közötti magyar idősikere meg érlelte ellenségeink lelkében a második Mohács kárhozatát, vagyis Trianon katasztrofális gyalázatát, amely az ország halálos ítélete volt.
Sírunkat megásták, de a népek millióinak szemében már nem gyászkönny ült, hanem gonosz káröröm.
Olvasom Istennek ígéjét Jeremiás próféta könyvéből, a 29 fejezet 11 verséből… „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok,…
Egy fiatal idegenvezető nem kis csodálkozással meséli: – Képzeld, még arra is megkértek, hogy vasárnap vigyem el őket templomba! És tudod, mi tűnt fel? Hogy milyen sokat beszéltek Istenről! Hát még mindig vannak emberek, akik Istenről beszélnek?
Nos, vannak. Egy híres vallás-pszichológus mondta, hogy az ember gyógyíthatatlanul vallásos. Sokan beszélnek Istenről, kételkedve vagy örömmel, kutatva vagy megkérdőjelezve, esetleg hálát adva, de beszélnek Istenről. Egy pszichiáter barátom, aki hívő ember, mondta, hogy nem egyszer ültek le vele szemben ezzel a kéréssel: – Doktor úr, ne beszéljen nekünk Istenről, mi az orvoshoz jöttünk. – Mindig megígérte, de azt tapasztalta, mint én is gyakran, hogy húsz-huszonöt perc múlva, aki ezt kérte, maga kezdett kérdéseket feltenni.