Szeretném idézni Romano Guardinit, a nagy olasz-német gondolkodót: „Az ember nem azért érinthetetlen, mert létezik. Egy ilyen jog az állatot is megilletné, hiszen az is él. Az ember élete azért érinthetetlen, mert ő személy. A személyiség lehet még fejletlen, mint a kisgyermekekben, mégis kezdettől fogva megilleti az erkölcsi tisztelet. Még az is lehetséges, hogy a személyiség nem nyilvánul meg a cselekedetekben, mert hiányoznak a testi-lelki feltételei. Végül a személyiség rejtett is lehet, mint az embrióban; de kezdettől fogva jelen van benne és megvannak a maga jogai. Ez a személyiség adja az embereknek a méltóságukat. Ez különbözteti meg őket a tárgyaktól és teszi őket alannyá. Ma erről megfeledkezve úgy kezelik, mintha tárgy lenne, birtokolják, használják s végül szétrombolják, vagy – emberről lévén szó – megölik. Az emberölés tilalma a legélesebb formában fejezi ki azt, hogy nem szabad úgy kezelni, mintha tárgy volna.”
Egyik legfélelmetesebb, mégis legreménytelibb igeszakasz a Szentírásban amely leírja, hogy mit mondott az angyal Máriának.
„A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, az Isten Fiának” (Szt. Lk. 1:35)
Az élet, amely Szűz Mária méhében formálódott nem volt más, mint Krisztus Urunk megtestesülése emberi testben.
A Szentléleknek pünkösd napján történő eljövetele kétségbevonhatatlanul sorsdöntő fordulatot jelzett Istennek az emberiséggel foglalkozó történelmében.
Ez csak egy, a múltban végbement öt eseményből, amelyek mindegyike a keresztény evangélium lényeges eleme.
Az inkarnáció jelezte, hogy Isten szabadító belépése az emberi életbe valóságos emberként történt.
A második esemény az a mód, amely által Isten igaz maradhatott, és mégis megigazította a bűnös embert.
A harmadik a feltámadás, amely demonstrálja, hogy az ember három nagy ellensége halálos ütést kapott.
A negyedik a mennybemenetel, amely tanúsítja, hogy az Atya elfogadta a Fiú engesztelő munkáját.
Az ötödik a pünkösd, mely biztosít minket arról, hogy Isten Lelke eljött, és célba ér üdvözítő munkája a világban, egyházban és az egyén hívő életében.
Jézus halálával és életével is nem elsősorban attól a testi haláltól féltett bennünket, amelynek Isten kezéből való elfogadása életünket egyszer s mindenkorivá, a döntés visszavonhatatlan alkalmává, Isten Lelke által való ünnepélyes önfeláldozássá teheti, hanem attól a lelki haláltól, amelytől a tanítványokat is óvta a viharban: Miért vagytok ilyen félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? Mert bár a testi halál egy pillanat alatt bekövetkezhet, az a lelki halál fenyegeti elsősorban a tanítványokat, amelyben Isten megmentő szeretetének arcába vágják a maguk kétségbeesését. Ezzel a kétségbeeséssel, noha Krisztus már annyiszor velük volt, a hitre annyiszor kaptak indítást, ihletet -, a halálnak, a lelki halálnak a foglyai maradnak! Ebből menti őket először Jézus szava. Csak utána következik: „megdorgálta a szelet, a tengert és elállt a szél és lett nagy csendesség”.
„Amennyire egy szúnyog képes az óceán vizét kiini, annyira képes az ember az örökkévaló Isten titkait megragadni”. Spurgeonnek, a prédikátorok fejedelmének ez a szállóigéje igaz a mi esetünkben is. Minél beljebb hatolunk Isten lényének, titkainak alázatos, de kitartó kutatásában, annál jobban érezzük, milyen kicsik is vagyunk mi és milyen végetérhetetlen, kimeríthetetlen titok az a csodálatos lény, akit így hívunk: Isten. Spurgeon képénél maradva; minél többet beszélünk Istenről, annál világosabbá válik, hogy „kiivásról” szó sem lehet. Nem egy szúnyog, de százmillió sem volna képes kiinii azt az óceánt, akit így hívunk: Isten. Ugyanakkor azonban lehet ízlelni, lehet néhány drágagyöngyöt megragadni.
A tanítványaitól búcsúzkodó Jézus mondja ezeket a szavakat. Előre látja azokat, akiket az Ő nevéért üldözni fognak. Tanítványaitól azt kívánja a világ, hogy őket imádják, nem a Názáretit, a Megfeszítettet.
Krisztus előre látja a kegyetlen római császároknak az Ő hűséges követői ellen irányuló üldözéseit. Látja Nérót, aki felgyújtatja Rómát, hogy Krisztus követőire foghassa rettenetes bűnét. Látja Decius császárt, aki felújítja üldözésüket. Látja a spalatói tengerparton lakó Diocletianus császárt, aki módfelett bánt, hogy egész környezete, édesanyjával együtt Krisztus titkos követője lett.