A magyarság, mintha csöndben leélné hátralevő életét

Számtalan helyen megfordulok, már csak munkámnál fogva is. Kedvenc hobbimnak élve, figyelem az embereket, figyelem a környezetet, ahol járok, s közben lettem figyelmes egy jelenségre. Már régóta észrevettem ezt, de ilyenformán nem álltak össze a látottak.
A látvány: elnéptelenedő falvak, kisebb községek, ahol túlnyomó részt, romos, omladozó épületek, javításra szoruló családi házak, gondozatlan udvar, gazos, műveletlen konyhakert; rendezetlen utcák, kátyús utak, bezárt, dohos, salétromos épületek: üzletek, szórakozó helyek, intézmények.

Egy lehangoló videó, mivé lett a falu: Hét magyar elhagyatott falu

Szomorú mosoly ül ki az ember arcára, ha még néha látni, amint középkorú emberek, vagy hajlott hátú öregek azért még az utcarészt, kapálják, kevés virággal díszítik, vagy éppen cementes lével mázolják be a betonkerítést… közben odaköszönnek az arra elhaladó, hasonló sorsot megélő, szomszédnak, falubelinek.
Az emberek gondolkodva sétálnak. Ruháik nem éppen újak, sőt, szinte mintha úgy viselnék: „kibírja ez még…”.
Tekintetük valahová a múltba réved. Értetlenül szemlélik a világot. Mi romlott el? Mit rontottak el, hogy ide jutottak?

Még negyven év sem telt el! Egy népes, dolgos társadalom épített, alkotott. Negyven évvel ezelőtt, kora reggel tréfálkozó, beszélgető emberek, mint egy hadsereg, szinte menetelve, mentek a munkahelyére és végezte a dolgukat. Akkor a MA, biztosnak tűnt. Akár egyetlen munkahelyen ledolgozva egy életet, majd elismeréssel, elköszönve a kollégáktól, adták át a stafétabotot a fiatal nemzetéknek. Bíztak még: a megérdemelt nyugdíjas évek következtek.

Eljött, az akkor még boldog jövőként remélt MA! És közel sem az, amiért akkor dolgoztak.
A fiatalság külföldön. Nincs már, aki a nyugdíjat kitermelje. Az alamizsnának beillő kis pénz, éppen csak arra elég, hogy egyik hónapról a másikra kihúzzák.

Várakozással telnek a napok. Várják, hátha jobb lesz.
Várják, a gyermekeket: hamarosan jönnek; hazalátogatnak…
Várják a következő havi kis járandóságot.
A házra, a kertre, ruhákra alig-alig elég. De közben erőn felül vállalva, összerakják a „kis” pénzt a temetésre, azzal sem terhelve a szeretteiket. És nem egyszer, a hálatlan szeretteiket, akik marakodva rontanak rá az örökségre, felrúgva mindent, ami szent, szeretet, családot, összetartást, békességet.

Mintha az ördögi nagy terv, az utolsó felvonását látnánk.
A magyarság mintha hátralévő életét élné.

Aztán jönnek és rendet raknak! Belakják házainkat, elkezdik művelni földjeinket, úgy ahogy azt kell, ahogyan azt mi magunk is mindig hozzáértőn tettük. Ahogyan azt már több mint ezer éve szorgalmasan, ez idáig is tettük.
Az új gazdák arcukon elégedett vigyorral, veszik birtokba azt, amihez valójában semmi közük, semmi joguk. Várták már! Türelmesen, nemzedékről nemzedékre valósították meg új, honfoglaló tervüket, és elorozzák mindazt, ami a miénk, amit őseink erőt nem kímélve egyben tartottak, majd örökül ránk hagytak.

Ők majd tudják hogyan! Kiaknázzák a szülőföldünkben benne lévő lehetőségeket. Értelmesen használják fel erőforrásainkat, s büszkén vallják: ezek! Ehhez sem értettek. Semmirekellők!
Mindazt, amit ők maguk csináltak: rendetlenséget, bűnt, aljasságot; mocskot, szennyet; viszályt, széthúzást, ellenségeskedést, gyűlöletet… (az eszközök, amik a egy nép lelkületének megrontásához, megnyomorításához kellettek), amit valójában, akár egyetlen szó is kifejezhet: LIBERALIZMUS – szépen felszámolják.

Még kicsit várniuk kell! A magyarság csöndben leéli hátralevő életet!

És mi így akarjuk. Mert mi csöndben, keseregve, végignézzük. Sőt! Valahogy úgy, mint amikor a birkát vágják. A szemünkben félelemmel, feladva, tűrjük, hogy a kést belénk mártsák.

A képek forrásai:
femina.hu
harsany.hu
summertime.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük