Egy festő megfestette a szombati kalásztépést. Mosolygó palesztinai kék ég alatt, hullámzó búzatenger között gyalogösvény vezet, s ezen megy keresztül Jézus tanítványaival. Jézus elől megy gondolataiba mélyedve, a búzatábla mély hódolattal köszönti teremtő Urát s szőke fejüket mind alázatosan hajtják feléje. Jézussal jönnek a tanítványok, akik a gyalogösvényre hajló, érett fejeket tépik s tenyerükön morzsolják ki, s a mosolygó piros búzaszemekkel csillapítják éhségüket. Csupa báj, csupa fény ömlik el a képen. Lelkem kapuján száz és száz emlék lép ki hirtelen s emlékszem arra, amikor a magyar gazda ilyen szent mozdulattal nézte Isten áldását, s nézte, hogy érett-e már, s ropogtatta a búzaszemet.
Atyámfiai, az egyetlen igazi vigasztalás mindenféle szomorúságban és szenvedésben a bűnbocsánat, a minden vád alól való felmentés. De csak az részesül ebben a vígasztalásban, aki érzi a vád súlyát. Csak azt lehet felemelni, aki tudja, hogy méltó az ítéletre. Tehát így vigasztaló a Szent Lélek, hogy felfedi benned a lelked mélyén minden bajnak az igazi okát. Mindig valami speciális bűnt, kideríti az igazságot, azt, hogy mi okozta a vigasztalanságot, és így teszi lehetővé a szabadulást a bűnbocsánat által. Ismered-e ezt a vigasztalást? Kell-e neked a vigasztalás?
Úgy érezzük, még ez a kérdés is előzetes tisztázásra szorul: Kiké hát voltaképpen a mennyeknek országa? A lelki szegényeké-e, vagy a mártíroké, azaz azoké, akik az igazságért háborúságot szenvednek? A Hegyi beszéd mind a kettőjükének mondja. A sírókról, szelídekről meg a többiekről mást mond. Feltűnő még azonkívül, hogy a két egyforma okadatolást sorban legelőször és legutoljára használja.
A brezáni kastély tornáca előtt a szemerkélő esőben némán állt a három magyar.
Bercsényi Miklós gróf lépett ki eléjük az udvarra és emelt hangon szegezte nekik a kérdést: kik vagytok?honnan jöttetek?, hogy találtatok ide a Beszkidek rengetegében?
Esze Tamás lépett egyet előre, és halk, tiszta ízzel ejtette a szót: „Szatmárból indultam, Tarpán gyülekeznek a Tiszahát talpasai, hogy a Fejedelem szolgálatába állhassanak.”
Ebben a pillanatban lépett Bercsényi gróf mellé a fiatal herceg. Rákóczi Ferenc tiszta, szép, intelligens tekintetét érdeklődve emelte a kis küldöttség felé.
Egyszerre lépett elé Papp Mihály és Bige György, Nagykálló és Újfehértó nádasai világának száműzött hajdúi.
Előbbi kezdte: „Fejedelem! Küldöttségben járunk! A kurucok vezért keresnek,népünk éhen hal.
Sónkat, kenyerünket, elrabolta a Habsburg, vizeinket mérgezi a forrásoknál, puszta életünk maradt.”
E viharvert, mindent kibíró és túlélő hajdú, aki a nyolc mázsás bikát szarvánál fogva megfordította, most térdre borult, és könnyei megállás nélkül folytak a Fejedelem csizmájára.
A 19. század végén indult a világraszóló magyar sikertörténet, a
Zsolnay-gyár felvirágoztatása, Zsolnay Vilmos, majd fia, Miklós alatt.
Az 1850-ben alapított kis pécsi fazekasműhelyből indult világhódító
útjára a családi manufaktúra, és pár éven belül nem csak országszerte
lettek a mindennapok részei a kerámiáik – étkészlettől az
épületdíszekig – de a párizsi világkiállítás nagydíját is elnyerték
1878-ban.